PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

Kéred az e-magazint? Ide írd az e-mail címed:

2011. március 18., péntek

Amiről nem írnak a könyvek

A kislányom 3 hetes.

Arra, hogy a szülés fájni fog, fel voltam készülve. Arra, hogy éjszakázni kell, szintén fel voltam készülve. A szülés utáni lábadozás is már jobban megviselt, mint arra számítottam. Na de, a szoptatással járó gyötrelmek teljesen meglepetésként értek.
Úgy képzeltem a szoptatás csodálatos dolog, meghitt és örömteli, a mamának és babának egyaránt. Persze olvastam én is olyanokról, akik feladják, de balgán azt hittem, ők egyszerűen csak nyafkák és nincs bennük semmi kitartás, vagy hiányos a tudásuk a témáról. De én minden lehetséges könyvet elolvastam és ott olyan egyszerűnek tűnt, olyan természetesnek. Csak arra kell vigyázni, hogy jól helyezd mellre a babát, akkor nem fog kisebesedni és megy majd minden, mint a karikacsapás. Mese habbal!
Na jó, léteznek olyan szerencsések, akiknél a valóság is ilyen idilli, de azt egyik könyv sem írta le, hogy ők vannak kisebbségben, hogy a kórházban a gyermekágy a szoptató anyukák fájdalmas szisszenéseitől visszhangzik. Hogy a babának és mellnek is meg kell tanulnia a szoptatást. És hogy egyeseknél ez mennyire pokolian tud fájni. Akkor is, ha nincs berepedve. Egyszerűen fáj. Mindig. Amikor bekapja, amikor szívja, amikor elveszem, amikor fejek, amikor üres és készül a tej, amikor tele van és már nem fér bele több, amikor hozzá ér a ruha... Feszül, csomósodik, keményedik, éget, szúr, mintha apró tűkkel lenne tele.
Pár hét és elmúlik - biztatott a védőnő. De én a harmadik hét után már nem hittem neki. Szerintem egyszerűen, csak megszokja az ember, csak megtanul vele együtt élni.




Ezt a helyzetet, igen nehezen tudtam elfogadni. Minden alkalommal lázadtam a fájdalom ellen és őszintén dühös voltam a Teremtőre, amiért ezt ilyen szerencsétlenül találta ki. Úgy éreztem, ez büntetés számomra, hogy kibabrált velem az élet, hogy ennek nem így kellene lennie.
Aztán felötlött bennem, hogy vajon hiányozna-e a szoptatás, ha mondjuk holnaptól nem lehetne szoptatnom. Abban a hitben csinálom, hogy még évekig gyakorolhatom és lesz időm majd élvezni, ha a fájdalom elmúlik, addig meg játszom a mártírt.
De mi van, ha másként alakul? Ha valami közbejön. Mondjuk egy betegség, ami miatt hirtelen megszakad a dolog...
Végül rá kellett jönnöm, hogy fájdalom ide vagy oda, kimerültség így vagy úgy, de most kell élveznem és értékelnem a babával és a szoptatással töltött perceket, mert elmúlnak, ez az idő nem jön vissza puhább köntösben és ki tudja új lehetőségem lesz-e még.
Így, hát egy nagy sóhajjal, félretettem a bimbóvédőt és beletörődtem a sorsomba, nem várva könnyebb holnapot. A kislányom közben egyre lelkesebb és ügyesebb lett, egyre kevesebbet kellett cumisüvegből adjak neki. A fájdalmat már könnyebben viseltem és a percek számlálása helyett belefeledkeztem az édes arcba, a ritmusosan mozgó kis pofiba, ahogy szívja, nyeli az édes tejecskét és lassan minden nehézség ellenére kezdtem megszeretni, azt amit tennem kell.








 

Azért ne ess pánikba, inkább olvasd el az alábbi cikkeket:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése