Súlytalanság

A kislányom 3 hónapos.

Olyan céltalannak érzem az életem, olyan értelmetlennek. Pedig tudom, hogy soha nem volt még ennyire értelmes. Hisz édesanya vagyok! Mégis a társadalomból kitaszítottnak érzem magam, felesleges, átlátszó, nem létező személynek. Azt hiszem kicsit magányos vagyok. A férjem, a barátnőim mind dolgoznak és túl elfoglaltak, hogy itt kilincseljenek és tolakodjanak, ki fér előbb a babához. Pedig itt minden nap csodák történnek és nincs kivel megosztanom. Egészen súlytalannak és kedvetlennek érzem magam. Ami tragédia, hisz itt van mellettem ez a kis tündér. Mi tévő legyek? 

Három hónap

A kislányom 3 hónapos.

Három hónap!
Máskor semminek tűnik ez az idő. Épp csak egy nyári szünet, ami huss, elröppen. Rövidebb, mint egy egyetemi félév, rövidebb, mint a jegyességünk, mint a terhességem. De arra éppen elég, hogy egy újszülöttből egérkéből dundi kisbaba legyen és a csetlő botló szülőtanoncokból édesanya és édesapa. Már megszoktuk az új helyzetet, belerázódtunk, már ismerjük egymást. Már boldog nosztalgiával gondolunk vissza a február végi eseményekre és az egész kismamaságomra. Felidézem milyen volt, amikor megtudtuk, hogy úton van, a hosszú hónapokat, amik reményteli várakozással teltek el. A szülés meghitt pillanatait, az első sétát, az első mosolyt... Milyen szép is volt, milyen felhőtlenül boldog időszak! De hát ez nem is igaz, hisz aggódós volt és küzdelmes. Tényleg hogy megszépülnek az emlékek.

Most tudtam csak meg, miért is voltam olyan boldog kismama, mert most látom csak igazán, színről színre, amit akkor még csak sejtettem, amiben csak vakon hittem, hogy életem legnagyobb csodájára várok. És ez a csoda most minden nap rám mosolyog!

Ne sírj!

Kislányom 3 hónapos.

Fölemelem és magamhoz szorítom.
- Ne sírj, pici bogaram! - sugdosom a fülébe.
Karjával a vállamba kapaszkodik, kétségbeesetten markolássza a hátam. Buksi feje az arcomhoz simul. Ó, milyen illatos a kis pelyhes haja, milyen selymes, sima a bőre. Kicsi teste megfeszül, a lábával rúgkapál és a dobhártyám szaggatja. Tyú, hogy cifrázza! Gurguláz a sírás, fel az egekig, le a pokol fenekére, sikít és hörög. Én ölelem, szorítom, csitítom.
- Cssst, cssst, kicsi szentem. Mondd mi a baj?  Mi tegyek? Ó, bárcsak tudnám, megtenném! De, hidd el, el fog múlni. Tudom!
Már csak hüppög és liheg. Csak egy könnycsepp a szeme sarkában. Csak egy sóhaj. Szegény babám!
- Elmúlt picinyem? - végül ezt kérdezem és ölelem, ölelem.

Mami!

Egy szép napon majd hosszú pilláit rám emeli

És csilingelő vékony cérna hangján így szól: mami!
Anyu. Mama. Anyuka. Anyus. Anyuci. Édesanya.
Végtelen variációk egyetlen dicsőséges szóra,

Melyben a mennyország válik valóra.

Ó, mennyi mindent jelent majd akkor ez a szó nekünk.

Ez a szó, majd átszövi életünk.

Most én vagyok neki az élet, a szeretet, a végzet.
Engem hív, ha bánatos,

Nekem szól, ha álmos.

Rám mosolyog, ha boldog,

Rajtam csüng, ha éhes,

Így mennek a dolgok.
Hozzám bújik, ha magányos.

Az én hangom megnyugtatja, neki dúdolok.

Az én karom ringatja, neki mesélek, sok hosszú meséket.

Az arcát simogatom, a hasát maszírozom, ha fáj

És letörlöm, ha könnye csordul.

Őrzöm álmát szüntelen,

S mit nyerek ez üzleten?

Majd lesz idő, mikor elszalad tőlem, hogy világot lásson

És mikor visszatér ölembe fáradtan pihen

És ezt mondja nékem: Mamikám,

Nézd csak merre jártam, mily csodákat láttam.

Lesz majd, hogy szót fogad nekem,

Lesz, hogy lázad ellenem.

De el sosem válhatunk örökre már,

Bármerre jár, az élet tengerén.

Mert anya csak egy van,

S ez vagyok én.

Doktor úr

Kislányom 6 hetes.

Egy kismama különleges kapcsolatba kerül az orvosával. Vadidegen, fél is tőle, mégis a legfőbb bizalmasa, aki tudja, érti minden titkát. Nem az apja, nem barátja, nem is az istene, nem is a kedvese. Mégis mindez egy személyben. Ezek valami furcsa keveréke. Valaki, aki fontos személy, pedig alig van szerepe a nő életében. A legfontosabb senki, a nélkülözhetetlen statiszta.
Egy kismamás könyvben olvastam hasonlókat és nevettem rajta. Ugyan már!
De a szülés után én is meglepően sokszor gondoltam meleg szeretettel a dokimra. Felidéztem hogyan biztatott, hogyan teremtett biztonságos zugot a rideg szülőszobából, hogyan tette a dolgát, szerényen, de magabiztosan. Hogy irányított finoman, milyen lelkiismeretes volt és gondoskodó. Hogyan bátorított, hogy fogjam meg a baba fejét, mikor épp bújt ki. Hogyan vette rá a férjemet, hogy minden húzódozása ellenére mégis elvágja a köldökzsinórt...
Valóban nem mindennapi a kapcsolatunk. Talán ezért is vokt, hogy bár annyi mindent szerettem volna mondani neki egy hang sem jött ki a torkomon, csak sután odaadtam neki az ajándékcsomagunkat és félszegen odébb álltam. Még az utcán is lángolt az arcom. Kár, hogy megkukultam, remélem, azért sejti milyen hálasak vagyunk. Remélem szereti a hivatását, remélem nem fásul bele. Mennyi, mennyi gyermeknek segít a világra jönni. Áldja meg ezért a Jóisten.

Lábjegyzet: A 6 hetes kontrollon minden rendben találhatott. Mehet a házas élet. Te jó ég! Mi van?

Beköszöntött a tavasz

A kislányom 3 hetes.


Hét ágra süt a nap. Fényben fürdenek a kertváros téli napok alatt megfáradt szürke utcái. Még csípős a levegő, a tél itt ragadt utolsó katonái a széllel szövetkezve csipkedik az ember arcát. De ez már nem az a januári hideg, ez már nem az a februári szél. A nap sugarai csak úgy ontják magukból a meleget, rügyeket bontogatnak a szürke ágakon, ibolyát, hóvirágot keresnek a bokrok tövében. A fűtött otthonaikból előcsalogatott emberek is kiskabátban, szinte szökdécselve járnak-kelnek az utcán.

A Sas-hegy öreg sziklái elégedetten nevelgetik védett moháikat és büszkén néznek végig a hegyről lefutó, kanyargó utcákon. Odalenn az Ugron Gábor utca rejtélyes kanyarulataiban egy lány egy babakocsit tol.
Piros, takaros kis babakocsijának fekete fém váza csillog-villog a napfényben. A vadonatúj kerekek, amik a mai napon érték először az út porát vidáman pörögnek az aszfalton. A lány délcegen kihúzza magát, ruganyos léptekkel tolja maga előtt a kocsit. Szinte siklik a föld fölött, ahogy elhalad az ébredező gyümölcsös kerteknél. Arcán büszkeség. Tekintete üdvözült mosollyal a távolba réved, szemében elkövetkezendő önfeledt séták és kirándulások képe tükröződik. Végig az utcán, ahol halad, visszamosolyognak rá a rügyek, fűszálak integetnek. Amerre jár, a világ élénk színekbe borul. Ajkáról picinyke dallam emelkedik a fák koronája fölé és bátran hirdeti az ég madarainak a tavasz beköszöntét:

"Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél.
Zsákban Benedek hoz majd meleget,
Nincs több fázás, boldog aki él."

Csak álom lett volna?

A kislányom 3 hetes.

Nem is gondoltam volna, hogy egy az  Ikeában tett séta ilyen fárasztó lehet. Anyósomék vigyáztak a picúrra, amíg mi elmentünk, hogy akciósan megvegyük a kiságyat, hogy kéznél legyen, ha már a bölcső kicsi lesz.
Nem is emlékeztem rá, milyen hatalmas ez az áruház. Kábultan botorkáltam a sorok között. Az otthon nyugalmában töltött pár hét alatt, teljesen elszoktam a sok embertől, a sok sétától, a zajtól. Ugyanakkor jó érzés is volt itt lenni és vásárolni, mint akárki más. De furcsa is volt egyszerre. Mintha visszatekerték volna az időt, mintha a nem is született volna babám. Csak álmodtam volna az egészet.
Ó, hogy hiányozna, ha nem lenne! Ha nem él, még bennem a szüléssel járó sok fájdalom és küzdelem emléke, ha nincsenek a zsibbadó melleim, ott az áruházi forgatagban, talán el is hittem volna, hogy csak álom volt.
Akkor úgy tűnt, pici babánk léte, még annyira könnyű és törékeny, mintha elfújhatná az első szél.
- Ó, Kedvesem, menjünk gyorsan haza!