PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

Kéred az e-magazint? Ide írd az e-mail címed:

2011. május 30., hétfő

Súlytalanság

A kislányom 3 hónapos.

Olyan céltalannak érzem az életem, olyan értelmetlennek. Pedig tudom, hogy soha nem volt még ennyire értelmes. Hisz édesanya vagyok! Mégis a társadalomból kitaszítottnak érzem magam, felesleges, átlátszó, nem létező személynek. Azt hiszem kicsit magányos vagyok. A férjem, a barátnőim mind dolgoznak és túl elfoglaltak, hogy itt kilincseljenek és tolakodjanak, ki fér előbb a babához. Pedig itt minden nap csodák történnek és nincs kivel megosztanom. Egészen súlytalannak és kedvetlennek érzem magam. Ami tragédia, hisz itt van mellettem ez a kis tündér. Mi tévő legyek? 


2011. május 28., szombat

Három hónap

A kislányom 3 hónapos.

Három hónap!
Máskor semminek tűnik ez az idő. Épp csak egy nyári szünet, ami huss, elröppen. Rövidebb, mint egy egyetemi félév, rövidebb, mint a jegyességünk, mint a terhességem. De arra éppen elég, hogy egy újszülöttből egérkéből dundi kisbaba legyen és a csetlő botló szülőtanoncokból édesanya és édesapa. Már megszoktuk az új helyzetet, belerázódtunk, már ismerjük egymást. Már boldog nosztalgiával gondolunk vissza a február végi eseményekre és az egész kismamaságomra. Felidézem milyen volt, amikor megtudtuk, hogy úton van, a hosszú hónapokat, amik reményteli várakozással teltek el. A szülés meghitt pillanatait, az első sétát, az első mosolyt... Milyen szép is volt, milyen felhőtlenül boldog időszak! De hát ez nem is igaz, hisz aggódós volt és küzdelmes. Tényleg hogy megszépülnek az emlékek.



Most tudtam csak meg, miért is voltam olyan boldog kismama, mert most látom csak igazán, színről színre, amit akkor még csak sejtettem, amiben csak vakon hittem, hogy életem legnagyobb csodájára várok. És ez a csoda most minden nap rám mosolyog!

2011. május 27., péntek

Ne sírj!

Kislányom 3 hónapos.

Fölemelem és magamhoz szorítom.
- Ne sírj, pici bogaram! - sugdosom a fülébe.
Karjával a vállamba kapaszkodik, kétségbeesetten markolássza a hátam. Buksi feje az arcomhoz simul. Ó, milyen illatos a kis pelyhes haja, milyen selymes, sima a bőre. Kicsi teste megfeszül, a lábával rúgkapál és a dobhártyám szaggatja. Tyú, hogy cifrázza! Gurguláz a sírás, fel az egekig, le a pokol fenekére, sikít és hörög. Én ölelem, szorítom, csitítom.
- Cssst, cssst, kicsi szentem. Mondd mi a baj?  Mi tegyek? Ó, bárcsak tudnám, megtenném! De, hidd el, el fog múlni. Tudom!
Már csak hüppög és liheg. Csak egy könnycsepp a szeme sarkában. Csak egy sóhaj. Szegény babám!
- Elmúlt picinyem? - végül ezt kérdezem és ölelem, ölelem.








2011. május 12., csütörtök

Mami!

Egy szép napon majd hosszú pilláit rám emeli
És csilingelő vékony cérna hangján így szól: mami!
Anyu. Mama. Anyuka. Anyus. Anyuci. Édesanya.
Végtelen variációk egyetlen dicsőséges szóra,
Melyben a mennyország válik valóra.
Ó, mennyi mindent jelent majd akkor ez a szó nekünk.
Ez a szó, majd átszövi életünk.

Most én vagyok neki az élet, a szeretet, a végzet.
Engem hív, ha bánatos,
Nekem szól, ha álmos.
Rám mosolyog, ha boldog,
Rajtam csüng, ha éhes,
Így mennek a dolgok.
Hozzám bújik, ha magányos.
Az én hangom megnyugtatja, neki dúdolok.
Az én karom ringatja, neki mesélek, sok hosszú meséket.
Az arcát simogatom, a hasát maszírozom, ha fáj
És letörlöm, ha könnye csordul.
Őrzöm álmát szüntelen,
S mit nyerek ez üzleten?

Majd lesz idő, mikor elszalad tőlem, hogy világot lásson
És mikor visszatér ölembe fáradtan pihen
És ezt mondja nékem: Mamikám,
Nézd csak merre jártam, mily csodákat láttam.
Lesz majd, hogy szót fogad nekem,
Lesz, hogy lázad ellenem.
De el sosem válhatunk örökre már,
Bármerre jár, az élet tengerén.
Mert anya csak egy van,
S ez vagyok én.