PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

Kéred az e-magazint? Ide írd az e-mail címed:

2011. október 26., szerda

Kekszmorzsák

A kislányom 8 hónapos.

Sötét éjszaka van, aléltan, görnyedve borulok a kiságy szélére, tenyeremet a baba hátán tartom, a felső deszka élesen fúródik a karomba. Csak csendes szuszogás hallatszik. A párnán homályosan rajzolódnak ki a kislányom arcának körvonalai. Próbálom kivenni, csukva van-e a szeme. Talán igen... Már elszámoltam magamban 150-ig mióta utoljára felsírt. Lassan nagyon lassan, mint a lehelet, felemelem a kezem. Lajhármozdulatokkal vigyázva, nehogy felkavarjam a levegőt, visszafekszem. Az ágy halkan reccsen, sóhajt alattam. Feszülten figyelek. Minden idegszálam ugrásra kész. Várok. Csend. Végre elernyednek a tagjaim és lecsukom fáradt pilláimat. Ebben a pillanatban halk nyöszörgés, sírás hallatszik bal felől és a kislányom már ül a kiságyban.

Több hasonló menet után végül feladtam, mert nem lehet ezt bírni. És megszoptattam.
Úgy tett, mint aki vérig van sértve, de azért jól megtömte a bendőjét. Teli pocakkal egyből könnyebben ment az alvás.
Most itt fekszem az ágyon, egy óra huzavona után, hulla fáradtan, hajnali fél ötkor és nyitva van a szemem és kattog az agyam és korog a hasam. Persze a szoptatástól könnyen megéhezik az ember. A konyhába botorkálok. Szememet szúrja a lámpa fénye. Dideregve kutatok a fiókban valami csokis keksz maradék után.
Teljes kudarc, teljes megsemmisülés.




2011. augusztus 6., szombat

Segítség felnőnek!

A kislányom fél éves

Miért van az, hogy nem szeretnénk, hogy a gyerekeink felnőjenek? Vágyunk rá, hogy örökre ilyen parányiak, ilyen ártatlanok, ilyen tündériek legyenek. De azt is szeretnénk, hogy szépen fejlődjön, hogy sokat tanuljon. Dehogy akarjuk, hogy visszamaradott legyen. Örülünk és drukkolunk, amikor a mászással próbálkozik, dagad a mellünk, amikor a közértben a "mama" szót próbálgatja. De amikor este lefektetjük a kiságyba, ott az ágy mellett állva könnybe lábad a szemünk, hogy ez a buksi fejű, c alakú csomag egyszer felnő. Ezért minden egyes fejlődési lépcsőfoknál, amit elhagy a nagy öröm mellett, valahogy benne van az elmúlás, a változás mélységes szomorúsága. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk, szülők vagyunk és esendők.


2011. június 29., szerda

Szundi

A kislányom 4 hónapos.
Itt piheg mellettem és illatozik. Picit közelebb bújok, épp össze nem nyomom. Pelyhes, puha hajszálai az arcomat csiklandozzák. Mámorító ez a babaillat. Jaj, de selymes, jaj, de pici. Sóhajt egyet, nyújtózkodik és szuszog tovább. A lábacskái alá teszem a kezem és bújok. Itt kucorgok az ágy szélén, majd le esek, de mit se bánom. Mert boldog vagyok. Itt van ő és itt vagyok én és itt szundítunk együtt a világ közepén.

Imádok vele aludni. Ez az, amit a "Suttogó" soha nem fog megérteni.


2011. május 30., hétfő

Súlytalanság

A kislányom 3 hónapos.

Olyan céltalannak érzem az életem, olyan értelmetlennek. Pedig tudom, hogy soha nem volt még ennyire értelmes. Hisz édesanya vagyok! Mégis a társadalomból kitaszítottnak érzem magam, felesleges, átlátszó, nem létező személynek. Azt hiszem kicsit magányos vagyok. A férjem, a barátnőim mind dolgoznak és túl elfoglaltak, hogy itt kilincseljenek és tolakodjanak, ki fér előbb a babához. Pedig itt minden nap csodák történnek és nincs kivel megosztanom. Egészen súlytalannak és kedvetlennek érzem magam. Ami tragédia, hisz itt van mellettem ez a kis tündér. Mi tévő legyek? 


2011. május 28., szombat

Három hónap

A kislányom 3 hónapos.

Három hónap!
Máskor semminek tűnik ez az idő. Épp csak egy nyári szünet, ami huss, elröppen. Rövidebb, mint egy egyetemi félév, rövidebb, mint a jegyességünk, mint a terhességem. De arra éppen elég, hogy egy újszülöttből egérkéből dundi kisbaba legyen és a csetlő botló szülőtanoncokból édesanya és édesapa. Már megszoktuk az új helyzetet, belerázódtunk, már ismerjük egymást. Már boldog nosztalgiával gondolunk vissza a február végi eseményekre és az egész kismamaságomra. Felidézem milyen volt, amikor megtudtuk, hogy úton van, a hosszú hónapokat, amik reményteli várakozással teltek el. A szülés meghitt pillanatait, az első sétát, az első mosolyt... Milyen szép is volt, milyen felhőtlenül boldog időszak! De hát ez nem is igaz, hisz aggódós volt és küzdelmes. Tényleg hogy megszépülnek az emlékek.



Most tudtam csak meg, miért is voltam olyan boldog kismama, mert most látom csak igazán, színről színre, amit akkor még csak sejtettem, amiben csak vakon hittem, hogy életem legnagyobb csodájára várok. És ez a csoda most minden nap rám mosolyog!

2011. május 27., péntek

Ne sírj!

Kislányom 3 hónapos.

Fölemelem és magamhoz szorítom.
- Ne sírj, pici bogaram! - sugdosom a fülébe.
Karjával a vállamba kapaszkodik, kétségbeesetten markolássza a hátam. Buksi feje az arcomhoz simul. Ó, milyen illatos a kis pelyhes haja, milyen selymes, sima a bőre. Kicsi teste megfeszül, a lábával rúgkapál és a dobhártyám szaggatja. Tyú, hogy cifrázza! Gurguláz a sírás, fel az egekig, le a pokol fenekére, sikít és hörög. Én ölelem, szorítom, csitítom.
- Cssst, cssst, kicsi szentem. Mondd mi a baj?  Mi tegyek? Ó, bárcsak tudnám, megtenném! De, hidd el, el fog múlni. Tudom!
Már csak hüppög és liheg. Csak egy könnycsepp a szeme sarkában. Csak egy sóhaj. Szegény babám!
- Elmúlt picinyem? - végül ezt kérdezem és ölelem, ölelem.








2011. május 12., csütörtök

Mami!

Egy szép napon majd hosszú pilláit rám emeli
És csilingelő vékony cérna hangján így szól: mami!
Anyu. Mama. Anyuka. Anyus. Anyuci. Édesanya.
Végtelen variációk egyetlen dicsőséges szóra,
Melyben a mennyország válik valóra.
Ó, mennyi mindent jelent majd akkor ez a szó nekünk.
Ez a szó, majd átszövi életünk.

Most én vagyok neki az élet, a szeretet, a végzet.
Engem hív, ha bánatos,
Nekem szól, ha álmos.
Rám mosolyog, ha boldog,
Rajtam csüng, ha éhes,
Így mennek a dolgok.
Hozzám bújik, ha magányos.
Az én hangom megnyugtatja, neki dúdolok.
Az én karom ringatja, neki mesélek, sok hosszú meséket.
Az arcát simogatom, a hasát maszírozom, ha fáj
És letörlöm, ha könnye csordul.
Őrzöm álmát szüntelen,
S mit nyerek ez üzleten?

Majd lesz idő, mikor elszalad tőlem, hogy világot lásson
És mikor visszatér ölembe fáradtan pihen
És ezt mondja nékem: Mamikám,
Nézd csak merre jártam, mily csodákat láttam.
Lesz majd, hogy szót fogad nekem,
Lesz, hogy lázad ellenem.
De el sosem válhatunk örökre már,
Bármerre jár, az élet tengerén.
Mert anya csak egy van,
S ez vagyok én.



2011. április 13., szerda

Doktor úr

Kislányom 6 hetes.

Egy kismama különleges kapcsolatba kerül az orvosával. Vadidegen, fél is tőle, mégis a legfőbb bizalmasa, aki tudja, érti minden titkát. Nem az apja, nem barátja, nem is az istene, nem is a kedvese. Mégis mindez egy személyben. Ezek valami furcsa keveréke. Valaki, aki fontos személy, pedig alig van szerepe a nő életében. A legfontosabb senki, a nélkülözhetetlen statiszta.
Egy kismamás könyvben olvastam hasonlókat és nevettem rajta. Ugyan már!
De a szülés után én is meglepően sokszor gondoltam meleg szeretettel a dokimra. Felidéztem hogyan biztatott, hogyan teremtett biztonságos zugot a rideg szülőszobából, hogyan tette a dolgát, szerényen, de magabiztosan. Hogy irányított finoman, milyen lelkiismeretes volt és gondoskodó. Hogyan bátorított, hogy fogjam meg a baba fejét, mikor épp bújt ki. Hogyan vette rá a férjemet, hogy minden húzódozása ellenére mégis elvágja a köldökzsinórt...
Valóban nem mindennapi a kapcsolatunk. Talán ezért is vokt, hogy bár annyi mindent szerettem volna mondani neki egy hang sem jött ki a torkomon, csak sután odaadtam neki az ajándékcsomagunkat és félszegen odébb álltam. Még az utcán is lángolt az arcom. Kár, hogy megkukultam, remélem, azért sejti milyen hálasak vagyunk. Remélem szereti a hivatását, remélem nem fásul bele. Mennyi, mennyi gyermeknek segít a világra jönni. Áldja meg ezért a Jóisten.



Lábjegyzet: A 6 hetes kontrollon minden rendben találhatott. Mehet a házas élet. Te jó ég! Mi van?

2011. március 28., hétfő

A női mell dicsérete

A kislányom 1 hónapos

Mennyire egyszerű, mennyire ésszerű és természetes. A baba sír, én kibontom a ruhámat és mellre helyezem. Remegve keresi a bimbót és cupp, a vákuum elkapja és megindul a meleg folyam, az édes nedű. Táplálék, védelem, gondoskodás, testközelség, gyengédség.
Minden benne van, amire a babának és a mamának szüksége lehet. És végre a mamának is örömforrás, már ő is élvezi eme meghitt perceket. A berepedezett, fájós bimbó a múlté. Nem hittem volna, hogy megérem ezt a napot, de eljött és végre őszintén élvezem. Köszönetet mondok, amiért a Jóisten ezt ilyen jól kitalálta és nekem megadatott, hogy megtapasztaljam. Aki végig csak küszködik a szoptatással, lehet, hogy a második babánál is idejekorán feladja, de aki már egyszer átélte, hogy ez mennyire különlegesen meghitt, csiklandozóan kellemes és végtelenül egyszerű, az biztosan kitart a végsőkig másodszor, harmadszor, akárhányszor is. Mert tudja, hogy bőven megéri, ezerszer kárpótol a sors a kezdeti küzdelmek után.





További cikkek a szoptatásról:
Arról az elején milyen nehéz is tud lenni: Amiről nem írnak a könyvek
Arról hogyan ne adjuk fel: A szoptatás csodája
Arról milyen segédeszközöket használhatunk: Babakelengye 3.0.

2011. március 21., hétfő

Beköszöntött a tavasz

A kislányom 3 hetes.


Hét ágra süt a nap. Fényben fürdenek a kertváros téli napok alatt megfáradt szürke utcái. Még csípős a levegő, a tél itt ragadt utolsó katonái a széllel szövetkezve csipkedik az ember arcát. De ez már nem az a januári hideg, ez már nem az a februári szél. A nap sugarai csak úgy ontják magukból a meleget, rügyeket bontogatnak a szürke ágakon, ibolyát, hóvirágot keresnek a bokrok tövében. A fűtött otthonaikból előcsalogatott emberek is kiskabátban, szinte szökdécselve járnak-kelnek az utcán.



A Sas-hegy öreg sziklái elégedetten nevelgetik védett moháikat és büszkén néznek végig a hegyről lefutó, kanyargó utcákon. Odalenn az Ugron Gábor utca rejtélyes kanyarulataiban egy lány egy babakocsit tol.
Piros, takaros kis babakocsijának fekete fém váza csillog-villog a napfényben. A vadonatúj kerekek, amik a mai napon érték először az út porát vidáman pörögnek az aszfalton. A lány délcegen kihúzza magát, ruganyos léptekkel tolja maga előtt a kocsit. Szinte siklik a föld fölött, ahogy elhalad az ébredező gyümölcsös kerteknél. Arcán büszkeség. Tekintete üdvözült mosollyal a távolba réved, szemében elkövetkezendő önfeledt séták és kirándulások képe tükröződik. Végig az utcán, ahol halad, visszamosolyognak rá a rügyek, fűszálak integetnek. Amerre jár, a világ élénk színekbe borul. Ajkáról picinyke dallam emelkedik a fák koronája fölé és bátran hirdeti az ég madarainak a tavasz beköszöntét:

"Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél.
Zsákban Benedek hoz majd meleget,
Nincs több fázás, boldog aki él."


2011. március 20., vasárnap

Csak álom lett volna?


A kislányom 3 hetes.


Nem is gondoltam volna, hogy egy az  Ikeában tett séta ilyen fárasztó lehet. Anyósomék vigyáztak a picúrra, amíg mi elmentünk, hogy akciósan megvegyük a kiságyat, hogy kéznél legyen, ha már a bölcső kicsi lesz.
Nem is emlékeztem rá, milyen hatalmas ez az áruház. Kábultan botorkáltam a sorok között. Az otthon nyugalmában töltött pár hét alatt, teljesen elszoktam a sok embertől, a sok sétától, a zajtól. Ugyanakkor jó érzés is volt itt lenni és vásárolni, mint akárki más. De furcsa is volt egyszerre. Mintha visszatekerték volna az időt, mintha a nem is született volna babám. Csak álmodtam volna az egészet.
Ó, hogy hiányozna, ha nem lenne! Ha nem él, még bennem a szüléssel járó sok fájdalom és küzdelem emléke, ha nincsenek a zsibbadó melleim, ott az áruházi forgatagban, talán el is hittem volna, hogy csak álom volt.
Akkor úgy tűnt, pici babánk léte, még annyira könnyű és törékeny, mintha elfújhatná az első szél.
- Ó, Kedvesem, menjünk gyorsan haza!




2011. március 18., péntek

Amiről nem írnak a könyvek

A kislányom 3 hetes.

Arra, hogy a szülés fájni fog, fel voltam készülve. Arra, hogy éjszakázni kell, szintén fel voltam készülve. A szülés utáni lábadozás is már jobban megviselt, mint arra számítottam. Na de, a szoptatással járó gyötrelmek teljesen meglepetésként értek.
Úgy képzeltem a szoptatás csodálatos dolog, meghitt és örömteli, a mamának és babának egyaránt. Persze olvastam én is olyanokról, akik feladják, de balgán azt hittem, ők egyszerűen csak nyafkák és nincs bennük semmi kitartás, vagy hiányos a tudásuk a témáról. De én minden lehetséges könyvet elolvastam és ott olyan egyszerűnek tűnt, olyan természetesnek. Csak arra kell vigyázni, hogy jól helyezd mellre a babát, akkor nem fog kisebesedni és megy majd minden, mint a karikacsapás. Mese habbal!
Na jó, léteznek olyan szerencsések, akiknél a valóság is ilyen idilli, de azt egyik könyv sem írta le, hogy ők vannak kisebbségben, hogy a kórházban a gyermekágy a szoptató anyukák fájdalmas szisszenéseitől visszhangzik. Hogy a babának és mellnek is meg kell tanulnia a szoptatást. És hogy egyeseknél ez mennyire pokolian tud fájni. Akkor is, ha nincs berepedve. Egyszerűen fáj. Mindig. Amikor bekapja, amikor szívja, amikor elveszem, amikor fejek, amikor üres és készül a tej, amikor tele van és már nem fér bele több, amikor hozzá ér a ruha... Feszül, csomósodik, keményedik, éget, szúr, mintha apró tűkkel lenne tele.
Pár hét és elmúlik - biztatott a védőnő. De én a harmadik hét után már nem hittem neki. Szerintem egyszerűen, csak megszokja az ember, csak megtanul vele együtt élni.




Ezt a helyzetet, igen nehezen tudtam elfogadni. Minden alkalommal lázadtam a fájdalom ellen és őszintén dühös voltam a Teremtőre, amiért ezt ilyen szerencsétlenül találta ki. Úgy éreztem, ez büntetés számomra, hogy kibabrált velem az élet, hogy ennek nem így kellene lennie.
Aztán felötlött bennem, hogy vajon hiányozna-e a szoptatás, ha mondjuk holnaptól nem lehetne szoptatnom. Abban a hitben csinálom, hogy még évekig gyakorolhatom és lesz időm majd élvezni, ha a fájdalom elmúlik, addig meg játszom a mártírt.
De mi van, ha másként alakul? Ha valami közbejön. Mondjuk egy betegség, ami miatt hirtelen megszakad a dolog...
Végül rá kellett jönnöm, hogy fájdalom ide vagy oda, kimerültség így vagy úgy, de most kell élveznem és értékelnem a babával és a szoptatással töltött perceket, mert elmúlnak, ez az idő nem jön vissza puhább köntösben és ki tudja új lehetőségem lesz-e még.
Így, hát egy nagy sóhajjal, félretettem a bimbóvédőt és beletörődtem a sorsomba, nem várva könnyebb holnapot. A kislányom közben egyre lelkesebb és ügyesebb lett, egyre kevesebbet kellett cumisüvegből adjak neki. A fájdalmat már könnyebben viseltem és a percek számlálása helyett belefeledkeztem az édes arcba, a ritmusosan mozgó kis pofiba, ahogy szívja, nyeli az édes tejecskét és lassan minden nehézség ellenére kezdtem megszeretni, azt amit tennem kell.








 

Azért ne ess pánikba, inkább olvasd el az alábbi cikkeket:

2011. március 13., vasárnap

Kettesben

A kislányom 2 hetes.

A férjemmel sétálni mentünk egy közeli csipkebokros domboldalra. Kettesben! A szülés óta először.
Lágyan sütött a nap, simogatta az arcunkat, ahogy andalogtunk a szürke bokrok között. A csupasz ágakon még látszott a tél keze nyoma, de így is szép volt és meghitt. Összebújtunk, elmerengtünk, beszélgettünk elmélyülten, csendesen.
Természetesen a babáról. És az új életünkről. Ami természetesen gyökeresen megváltozott. De ugyanakkor mégis pontosan olyan, mint régen. Az, hogy a kis bogárkánk megérkezett lényegében semmit nem változtatott kettőnk kapcsolatán. Még mindig ugyanolyan egység vagyunk, mint azelőtt, csak még szorosabb a kötelék. Akkor úgy mondták, egy pár vagyunk, most egy család lettünk. A baba is a mi részünk. Valahogy úgy, mintha a lelkünknek egy új közös testrésze lenne. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is itt van velünk. Ha hárman vagyunk szinte ugyanolyan, mintha kettesben lennénk.
Persze néha jó kicsit kölcsönadni a nagymamáknak. De a kölcsönzési idő lejárta után rögvest kérjük vissza! ;)


2011. március 11., péntek

Beléptem az ajtón

A kislányom 2 hetes.


Lágy szellő lengedez. A tavasz langyos illatát hordozza körbe a fák koronája körül. Még csupaszak a ágak, csak néhol próbálkozik egy-egy rügyecske. Az alkonyat kékkel és szürkével festette meg a patak menti kis utat. Lassan, komótosan sétálok, kimérve minden egyes lépést. Mint mikor hosszú betegség után indul útnak újra az ember. Minden lépésre figyel, koncentrálva helyezi le a sarkát az utca kövére. Érzi, ahogy hajlik a térde, a vér egyre sebesebben áramlik a tagjaiban, csak úgy pezseg és élvezi, ahogy halad mellette a táj. Kicsit még fáj a sebem, nehezemre esik a járás, de orromban a koraeste balzsamos levegője, szememben a Szabadság-hegyi torony fényei. Egészen megtelek bizakodó boldogsággal a jövőt illetően. A patakpart, a fák, az esti fények, a bimbózó tavasz illata, mind csodálatos új világokat ígérnek. Mintha megtaláltam volna a kincset a szivárvány tövében. Mintha tündérország kapuján léptem volna be és most elém tárul e varázslatos birodalom, felfedezni való titkaival. Mintha megállnék egy magaslaton és végigtekintenék az előttem álló dimbeken-dombokon, amik rám várnak. Mennyi kaland, mennyi új élmény talál majd rám útközben, mennyi csoda. A táj még békés, nyugodt, minden mozdulatlan, amíg csak a szem ellát, de az út felhevült testén a várakozás izgalmától izzanak a porszemek.


Egymagam vagyok. Egymagam sétálok itt, végig a hosszú patak partján. De már sohasem leszek egyedül, hisz otthon vár rám egy éhes száj, egy üres bendő, egy angyal, akit táplálnom kell, védenem, szeretnem, nevelnem és egy szerető férj, ki gondoskodik rólunk.
Kattan a zár, belépek a meleg szobába, halk nyöszörgés hallatszik a nappaliból, a papa a karján ringatja a pici babát. A mi pici babánkat. Halkan becsukom magam mögött az ajtót és lelki szemeim előtt feltűnik az első néhány lábnyom a tündérországban kanyargó út porában.






2011. március 3., csütörtök

Mákszem

   Itt fekszem a kórházi ágyon, az éjszakai neon fénye furcsa árnyakat rajzol a plafonra. Az szobában alvók ritmusos szuszogása ringat el. Itt alszik mellettem egynapos újszülött babám is, a fém gurulós rácsoságyban. Míg elaléltan várom, hogy jöjjön az álom, visszagondolok az elmúlt egy évre,  és egy vers kóbor sorai rémlenek fel előttem. A férjemnek írtam réges régen, talán a születésnapjára. Egy vers a jövőről, mely most valóra vált:

Mákszem


Zúg a harang a toronyban
Meghatottság a sorokban.
Egy fiú s egy leány, kéz a kézben
Hófehérben - feketében.
Szól a szózat, áldást kérve
Tiszta szemek összenéznek.
Gyűrű, virág, fátyol, ének
Új világokat ígérnek.

.

Dínom-dánom, tánc, mulatság
Lakodalmas nagy sokaság.
Díszes sok nép, víg táncot jár,
Éljen hej a szép ifjú pár!
A menyasszonyt ma megpörgetik
Könnye hullik, nevettetik.
A sok törköly a gyomorban
Férjeura még talpon van.

Döng a padló, táncolnak ők váltig
Egészen a fényes hajnal hasadtáig.

.

Kelnek másnap hosszú útra
Mézzel teli édes túra.
Puha párna, naplemente
Számos játék, sok csemege
Szinte az édenbe kerülnek,
Ahogy a bősz habokba merülnek.

.

Balzsamos  bőréről a ruhát levetve
Langyos este szállt a kertre.
Összebújnak ők is szépen
Puha ágynak melegében.
Pajkos este finom csókkal
Játszik most a takarókkal.
Forró csókod szinte éget
Lelkünk szálló szárnyas ének.
Az Én bőröm ma Tehozzád ér
Mi külön volt helyet cserél
Sosemvolt mesét regél.
Nincs már más csak mi magunk
Egyetlen összefort dallamunk.

.

Csendes este szállt a kertre
Karodba bújok pihegve
Körbeölel puha ágyunk
Megszentelt házasságunk.

.

Szerelmünk termékeny fövenyén
Virággal borított rétünk közepén
Hol az ég a földdel együtt izzik
Ifjú új hajtás sarjadzik
Égi áldás ím reánk száll
Eljön ő ki várva várják

Isten ajándéka
Bölcs keze munkája

Pici mákszem a pocakban
Nő ott bent majd nagy titokban
Vágyunk, imánk, boldogságunk
Hívja, várja új világunk.
Pici Mákszem nő majd nagyra
Kilenc hónap míg lakatja
Zárját nyitja
Isten nékünk őrzött titka
Mosolyogva elénk tárul
Ajtaja többé be nem zárul
Az élet összes gondja, búja
Elpattan, mint buborék
Ím egy gyermek
Eme földre születék!




2011. március 2., szerda

Isten országa

A szülés előtt 6 órával.
 
Célegyenesben

   A szülészeti osztály különleges hely. Csendesen, titkosan lapul meg a kórház egy félreeső, eldugott szegletében. Első ránézésre hasonlít a többi osztályra, de mégis egész más. Sokkal kevésbé ijesztő, mint az intézmény többi része. Valahogy tisztább, fehérebb, üdébb, kedvesebb, az alkalmazottak is barátságosabbak. Mikor belépsz úgy érzed, van valami a kissé fertőtlenítő szagú levegőben, valami titokzatos erő árad a falakból, valami titok lappang az ajtók mögött. Tudod, hogy ezekben a helyiségekben nem mindennapi dolgok történnek. Vajon melyik szoba foglalt? Vajon hol születik kisfiú? Hol lesz kislány?
   Azon az estén viszonylag nyugodt volt a szülészet, csak néhány szülőszobából szűrődtek ki furcsa zajok, nyögések. A vajúdóban egy kismama pihegett a ctg alatt. Az öltözőben egy-két apuka csendesen beszélgetett. Kissé gyűrött, zöld ruhájukban izgulósan várták, hogy újra a feleségük mellett lehessenek. A folyosón néha fel-feltűnt egy fehér ruhás orvos, vagy szülésznő. De egyébként béke és csend honolt a fehér falak között. Ekkor csöngettek. Az ügyeletes szülésznő kijött a nővérszobából és ajtót nyitott egy fiatal házaspárnak.

   Már rutinosan csöngettünk a szülészet gólyával díszített ajtaján. A szülésznőm fogadott és azonnal a vizsgálóba kísért. A férjem közben kint izgult a folyosón.
   - A méhszáj kétujjnyira kitágult. Holnapra meglesz a baba. Értesítem a doktor urat.
Hurrá! Nagyon megkönnyebbültem. Akkor nem tévedtem, sínen vagyunk.
Ezután a kötelező ctg következett: 30 perc oldaltfekvés vajúdás közben - kegyetlen! Nem is értem anya hogy bírta anno egész éjjel. Ami igaz, az igaz, az érzés már összehasonlíthatatlan volt a reggelihez képest. Nehéz volt megszólalni, állva maradni, vagy fekve, igazából már minden nehéz volt. A pakolászás és vizsgálatok után úgy 1 óra körül végre bementünk a szülőszobára, a dokim is közben  megérkezett és a férjem is megjelent a zöld műtős ruhájában.
Ekkor még eszemnél voltam, bár már nagyon szaggatott a fájdalom, de két fájás között még maradt szuflám egy gyenge mosolyra.
   - Már háromujjnyi a méhszáj, szépen haladunk. - mondta a doki.
Hogy megmaradjon a tempó, a homeopátiás bogyók mellett, a doki a burokrepesztést javasolta. Ha már ennyire kitágult valaki, ilyenkor már el szokott folyni a magzatvíz, félő volt, hogy ha mégsem, lelassul, leáll a szülés, így nem volt ellene kifogásom. A repesztés nem fájt, nem is éreztem semmit, csak a csordogálást. A doki megvizsgálta a magzatvizet.
   - Tiszta, nagyszerű, a baba jól érzi magát odabent.
Ekkor azonban felpörögtek az események, a fájások is egyre erősebbek lettek. Feküdtem a szülőágyon, hanyatt, jobb oldalt, bal oldalt, feltápászkodtam négykézlábra és próbáltam túlélni.

FIGYELMEZTETÉS: Az alábbi bekezdésben a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások lehetnek, csak erősebb idegzetű olvasóinknak ajánljuk! A történet megállja a helyét a cenzúrázott rész nélkül is. /a szerk./

Kimaradt jelenetek - Fájdalommal szülöd gyermeked!

Kedves bátrak és kíváncsiak, sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e ezt a részt, úgy feketén-fehéren, ahogy volt. Vagy színezzem ki, hagyjam el a rázósabb részleteket? Netán felejtsem el az egészet? Attól féltem feleslegesen riogatnék és kárhoztatnék aggódásra eddig nyugodt hajadonokat és kismamákat. De végül mégis arra jutottam, hogy le kell, írjam, mert foghíjas és sánta lenne a történet, ha kihagynám ezt a részt, kizárólag emberpróbáló volta miatt. És talán egy leendő anyukának is jobb, ha tudja, mire számítson, és nem dédelget rózsaszín álmokat. Felkészülni nem igazán lehet rá, de jobb, ha nem ér meglepetésként. Az élet ilyen, sokszor igen rázós. Eddig őszinte voltam, így hát most is az leszek, és kertelés nélkül leírom, milyen érzés megszülni egy gyermeket. Az alábbi pár sort néhány héttel a szülés után írtam, még élénken éltek bennem az emlékek. De mielőtt tövig rágnád a körmöd, vagy könyörögnél az orvosnak az EPI-ért, előre bocsájtom, hogy nem bántam meg, hogy így történt és szeretnék kistesót és nem mindenkinek fáj ennyire, talán épp te leszel a szerencsés kivétel. A szülésznőm azt mondta, a szülés beavatás, és valóban az volt.

CENSORED:
/

Akkor jöjjön a feketeleves:



Nem sokkal a burokrepesztés után a fájások úgy felerősödtek, hogy majd eszemet vesztettem. Mintha valami vadállat esett volna nekem, hogy széttépjen. Egy cápa vagy medvetámadás lehet hasonló élmény. Pokoli kín volt. Kiabáltam, könyörögtem az Istennek, próbáltam zokogni, de egyetlen könnycseppem sem volt. Ez még nem az önsajnálat, nem a megkönnyebbülés, hanem az ádáz küzdelem ideje volt. Amikor a fájás megérkezett, a világ eltűnt, elolvadt körülöttem, nem tudtam magamról, egyetlen végtelen fájdalom lettem én magam is. Régebben úgy képzeltem ilyenkor az ember valamiféle transzba kerül. Talán igen, talán nem. Mindenesetre ettől nem könnyebb, nem tompább a fájdalom. Hihetetlen volt számomra, hogy anya ezt végigcsinálta. Ráadásul kétszer is. És a földön élő több milliárd anyuka. Talán ez a gondolat tartotta bennem a lelket, nem tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy megpróbáltam nem lázadni a sorsom ellen, nem ellenállni a fájdalomnak, és lélegezni. Ez a máskor olyan magától értetődő dolog, most korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. De ha mégis sikerült a légzésre koncentrálni, úgy kicsit elviselhetőbb volt. Bár sosem hittem volna, hogy ilyen iszonyatos fájdalom létezik a földön, és azt pláne nem, hogy ezt ember képes elviselni. Azt hittem, hogy ott fogok menten elpusztulni, hogy megsemmisülök, összeroppanok, elájulok, de nem. Minden várakozás ellenére kibírtam. A fájdalom elmúlt és én újra ott térdeltem négykézláb a szülőágyon. A néhány perc pihenő a fájások között az életet jelentette. A doki azt mondta, próbáljam meg oldalt fekve, felhúzott lábakkal. Már csak pihegtem, jó volt ledőlni. Valahonnan feltűnt a férjem keze és a homlokomat törölgette és töltött belém egy kevés vizet. Bár ő nem hitte, de sok erőt adott, hogy ott volt. Önmagában a jelenléte biztonsággal töltött el. Amíg ő ott van, addig jól mennek a dolgok, és semmi más nem számít. Nem láttam őt, de éreztem a kezét a homlokomon, éreztem a szeretetet, ami belőle áradt. Ott állt az ágy mellett és a puszta jelenlétével energiával töltött fel, erőt tudott adni, hogy elviseljem a következő fájást. Mert mindig jött egy újabb és néha korábban, mint vártam és fájt, szaggatott, pokolian. Mintha az egész univerzum energiája a testedbe sűrűsödött volna és széttép, szétfeszít belülről. Mindennek ellenére az, hogy epidurális érzéstelenítésért, vagy császárét kiáltsak, eszembe sem jutott. Csak a cél lebegett a szemem előtt. Hogy végig kell csinálnom! Ki kell bírnom! Egyszerűen nincs más lehetőség.


  

"Görcsök. Szemembe lámpa.
De fáj. Szemembe tűz a lángja.
Egyre csak tolni, tolni, tolni, nyomni,
széjjelfeszítve ordítozni;
kivetni magamból végre őt,
aki jön, aki jön, aki jön.

A görcs a jóbarátom.
Elmegy és aztán visszavárom,
hogy tépjen, tépjen, széjjeltépjen,
még egyszer tépjen szét a vérben,
szakadjon, menjen belőlem ő,
aki jő, aki jő, aki jő,
világra, világra jövő.

Ki lesz az, aki eljön?
Hogy jár, s járhat-e itt a Földön?
Úgy érzem, más világból küldik
rajtam keresztül, jusson Földig. "



/A fenti idézet Cseh Tamás Szülés című dalából való./



Nem sokára elérkeztünk a kitolási szakba. Én a fájdalomban nem éreztem túl nagy különbséget, csak valami furcsa késztetést, hogy most már ez nem mehet így tovább, most már tényleg tenni kell valamit! Ekkor nagy sürgésforgás támadt, a szülésznő és a doki is vezényelt, hogy nyomjak, húzzam fel a lábam, ne kiabáljak, csak elfogy az erőm. Tartsak ki, mindjárt meglesz! Összeszedtem a maradék erőm minden apró morzsáját és nyomtam. Bele a fájdalomba. Hogy úgy éreztem menten szétszakadok.

Ahogy, a nyomás hatására, a baba feje elindult a szülőcsatornában, a korábbi fájdalom enyhült kissé, de jött helyett a mindent szétfeszítő, égető érzés odalentről. A férjem és a doki hátrafeszítette a lábam és én nyomtam, mert nem volt más választásom. És már a gátmetszés sem érdekelt, csak jöjjön már ki! Csak legyen már vége!



     Szűz Mária engedelmes Szíve, könyörögj érettünk!     

/


Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges
(Lk 18,27)

   A doki bíztatott, hogy nagyon jól csinálom, mintha már a második babám lenne. Haha! Na persze, gondoltam magamban, de mégis jól estek a szavai, szinte felbátorodtam, hogy kívülről nézve ilyen jól alakulnak a dolgok. És amikor már félig kint volt a feje és megfogtam a kis hajas, csapzott kobakját...

   A szülőágyon fekve úgy éreztem, mintha az egyetemes jó és a rossz harcolt volna bennem életre, halálra. Az én testemben, de valahogy mégis tőlem függetlenül. Én csak a színtere voltam ez ádáz küzdelemnek. Nem én voltam, aki megszültem a babát, a testem csak eszköz volt, a Teremtő erő gigászi markában, amikor egy új életet hozott erre a világra. Igen, egy új élet jött létre a semmiből és ehhez valóban szükség volt, eme hatalmas energiára. Hiszen le kellett győzni a SEMMIT, a nihilt, a halált.

   És Ő végül valóban le is győzte.

"Én a Jóisten, ki irgalmas és féltőn szerető Isten vagyok, február havának 26-ik napján, hajnali 3 órakor áldásomat adtam egy piciny új életre, megajándékoztalak Téged, gyermekem egy egészséges kisbabával."

   Valóban így történt. Övé az érdeme, nem az enyém. A jóhír, hogy nem rajtad múlik. A rosszhír ugyanez. Készülhetsz, tréningezhetsz, gyakorolhatsz, meditálhatsz, de az energia, ami világra hozza a gyermekedet nem belőled származik, csak rajtad keresztül, benned ölt testet. Nincs más dolgod, csak hogy engedelmeskedj neki.

"Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint."  (Lk 1,38)


   Éreztem az ujjaimmal a fejét, a haját! Sose felejtem el! Új erő szállt meg. Nem tudom honnan jött, de tudtam, hogy most már kibírom! Még pár nyomás és kint lesz. Itt lesz. Megérkezik! Kibírom! Már kibírom!
   És valóban az utolsó nyomásnál kicsusszant, kiszakadt belőlem. Nagyon furcsa érzés volt. Azonnal a hasamra tették pici szentemet. Csupasz volt, meleg és nyálkás és kislány. És csak pihegtünk mind a ketten...
   Bár csak a feje búbját láttam, de tudtam, hogy minden rendben van vele és megkönnyebbültem. Nem öntött el az eufória, a kitörő boldogság. Amit éreztem, mély, mély fáradtság volt és végtelen megnyugvás. Csendes, szelíd örömünnep.

   Az erőmet a baba megszületéséig tartalékoltam, pedig még koránt sem volt vége a megpróbáltatásoknak. A méhlepényt egyetlen, de szintén fájdalmas nyomással kellett kipréseljem magamból, majd ezek után még összevarrtak. A szüléshez képest ez bakfitty volt, de nekem, akkor már sok volt a jóból. A fájdalomküszöböm nullára csökkent, már az nyögésre késztetett, ha valaki rám nézett és a kimerültségtől úgy remegtem, mint a kocsonya. Ám mindezek ellenére gyenge kis mosoly ült ki az arcomra, mert a kisbabánk, kire kilenc hónapja vártunk, ott pihent a férjem karjaiban, puha meleg pokrócba bugyolálva és gagyogott és cuppogott a kis tündér.
   Sokan kérdezték, hogy felsírt-e. De ő nem sírt, békés volt. Csak akkor hallatta vékony kis cérna hangját, amikor levették rólam és elvitték fürdetni. Akkor láttam először teljes valójában a nővérke kezében a kis összegömbölyödött csupasz testével, csúcsos hajas fejecskéjével. Miután mindkettőnket leápoltak, egy jó órára magunkra hagytak bennünket, hogy ismerkedjünk a babával.


   Milyen jó is volna visszamenni és újraélni ezt a pillanatot. Milyen kegyetlen az emlékezet, hogy a múlt homályába veszejt mindent. Nem válogat jók és rosszak között. Itt van, a sorsom egy fordulópontja és mégis csak ködös emlékként él bennem. Bármennyire is próbálom a részleteket felidézni, annál inkább kicsúszik a markomból a kép, elillan az érzés. Nem tudok vissza menni oda a szülőszobába, nem tudok újra úgy a férjem szemébe nézni, nem tudom újra megsimogatni, magamhoz ölelni babánk parányi testét. Csak a gyerekszobába mehetek be, odaállhatok a kiságy fölé és elmélkedhetek, vajon hogyan lett, abból a vörös kis békából ez a gyönyörű kislány, ki itt piheg a dunyha alatt.

   Mára az egészből csak foszlányok maradtak, de emlékszem, ott azon a hajnali órán, a férjem a mellemre tette a bábát és mi csak gyönyörködtünk benne.
Milyen szép! Milyen kicsi! Milyen ügyesen szopik!
Ez az egy óra, egy élet volt akkor nekünk. Ott ültünk a félhomályban együtt, békességben, boldogságban. Hárman. Az új kis család. Az volt a furcsa, hogy nem volt furcsa, hogy hárman vagyunk. A baba elaludt a nagy küzdelemtől és a meleg tejecskétől és mi csendesen beszélgettünk. Annyi mondanivalónk volt egymásnak! A szülésről, hogy milyen brutális volt, hogy aki nem ment ezen keresztül el sem tudja képzelni. Hogy ezután egészen másképp nézünk az anyukákra. És hogy mennyire szeretjük egymást és a picúrt. És hogy milyen büszkék vagyunk egymásra és milyen különleges élmény volt, és hogy örülünk, hogy a férjem is bent lehetett, és hogy a baba...
A babától szóhoz sem jutottunk.


   Ott, akkor az elcsendesedett hajnali szülőszobában, egy kislámpa fényének bűvkörében, új család született. Új elválaszthatatlan kötelékek fonódtak, új remények ébredtek, új lehetőségek nyíltak. Új vágyak, új álmok keltek életre, öltöttek testet a félhomályban. A Jóisten akkor lenézett a mennyből, kezét nyújtotta a Földre és megáldotta ezt a három embert. Teremtő ujjával láthatatlan jelet írt a homlokukra.

Isten országa közöttetek van!" (Lk 17,21)





2011. március 1., kedd

Visszaszámlálás!

A szülés előtt körülbelül 24 órával.


Jósló fájások

   Koromsötét éjszaka volt. Elmúlt már az az  ünnepélyes karácsonyi hangulat, ami fénybe öltözteti a házakat. Régen leszedték az erkélyekről a fényfüzéreket. A tavasz közelgett, de itt-ott még látszódtak a tél maradványai. Csikorgott a hideg a fagyos hófoltokon. Az utca néma volt, üres. Az házak ablaka feketén hallgatott. Mindenki az igazak álmát aludta. Jobban mondva, majdnem mindenki. Az egyik lakás hálószobájában a paplan alatt, szigorú tíz percenként felvillant egy telefon kékes fénye...

   Miután az az ismeretlen aprócska fájdalom megjelent a derekam tájékán a férjem sürgősen elküldött aludni, mondván, hogy ha ez most tényleg az, akkor minden erőmre szükségem lesz. Aludni? Jó vicc. De azért engedelmesen lefeküdtem és tényleg sikerült elszenderednem kicsit. De neki is nehezen jött álom a szemére. Amikor a hajnali tévézés után mellém bújt, már egészen határozottan éreztem a fájásokat. Fel is ébredtem rájuk kábé félóránként, majd húszpercenként. A telefonommal ellenőriztem a fájások közt eltelt időt. Ha elmúlt, még visszahívott az álom, de csak úgy aludtam, mint a nyúl, ugrásra készen. Közben szépen lassan lecsökkent a pihenőidő tizenöt, majd tíz percre.

A fájdalom lassan érkezett, valahonnan mélyen belülről. Fokozatosan szétáradt a csontjaimban és a velőmig hatolt, a medencémben, végig a gerincemen. Nem igazán görcsszerű volt, inkább valami erős feszítés, mintha a csontjaimat valami láthatatlan erő szét akarná feszíteni. Tompa fájdalom volt ez, nem olyan, mint a fogfájás, inkább, mint mikor az ember feje enyhén hasogat. És végül mindig szépen lassan kisimult, mint a tó tükrén a hullámok. Elmúlt, mintha sose lett volna.

   Közben lelkesen gyakoroltam a légzést és számoltam a perceket, csak legalább hajnal ötig bírjuk ki, utána már talán fel merem hívni a dokit. Csigalassúsággal végre ötöt ütött az óra. Bírd ki picinyem hatig, csak még egy óra, nagyon fáradt lesz a doktorbácsi.. Nagy nehezen ez is eljött. És végül a fél hét is, de ekkor már nem bírtam tovább feküdni, felkeltem, lezuhanyoztam és ellenőriztem a kórházi csomagot. Minden megvan. Ültem a kanapén a hajnali derengésben és vártam.

   Hét óra után pár perccel felhívtam a szülésznőt, azt mondta még várjunk a négypercesekig. Azért a férjemet felkeltettem, hogy készüljön, de már nyugodtabb voltam, hogy feljött a nap. Próbáltunk reggelizni, vártunk, mértük az időt és én lihegtem minden öt percben, de még elviselhető volt, még tudtam járni, beszélni, még tiszta volt a fejem. Az igazat megvallva rosszabbra számítottam, de a biztonság kedvéért elindultunk a kórházba.

Vaklárma?!?




   A szülészet kapujában rögtön azt kérdezték, szinte gúnyosan, hogy első baba-e. Én már-már szégyenkezve rebegtem, hogy igen. Megvizsgált az ügyeletes orvos, aki cseppet sem volt szimpi. Hamar ki is ábrándított, hogy kedves anyuka, még nem tartunk sehol. Zárt, megtartott méhszáj. Ebből ma nem lesz baba.

   Elszontyolodtam, miért ilyen undokok velem, honnan is kéne tudjam, hogy mit kell érezni, még sose szültem. Azért a ctg-t is rám tették és itt már szépen látszódtak a rendszeres összehúzódások. Egész erősek is voltak, csak túl rövid ideig tartottak, hogy elég hatékonyak legyenek. Ebből még bármi lehet, mondta a szülésznő. Na, tessék, azért örülök, hogy rájöttek, hogy nem csak szimulálok. Végül a doki is rendes volt, kaptam homeopátiás bogyókat és azt javasolta menjek haza pihenni, itt a kórházban csak feleslegesen kifáradok, végül még a fejem is megsimogatta, hogy ne izguljak annyira. Örültem, hogy hazamehetünk, de annak is, hogy bejöttünk, most már legalább tudom, hogy mit kell érezni.



Második felvonás - a helyzet fokozódik!

   Sétáltunk még egy kicsit a férjemmel, akarom mondani, totyogtunk egyet a ház körül. Otthon próbálkoztunk az ebéddel. A szülésznő tanácsára vettem egy forró fürdőt is, ez egészen ellazított, a fájások szinte elmúltak, még picit aludni is sikerült utána. Este hat órakor ébredtem fel. Jobb híján bekapcsoltam a tévét. Éreztem, hogy a helyzet fokozódik, hamarosan egyre szabályosabban jöttek a fájások és egyre intenzívebben, hosszabban. Stopperoltunk a férjemmel. 4 perc 40 másodperc. Már lihegtem és jajgattam és keresgéltem a megfelelő testhelyzetet, hol fekve, hol négykézláb, ülni már nem tudtam. A férjem viccelődött, próbálta oldani a feszültséget, még vevő is voltam rá, egész kedélyesen elvoltunk. Jó volt itthon vajúdni, kettesben. A szülésznőm épp ügyeletes volt, így emiatt nem kellett aggódnom, biztonságban éreztem magam. A második fürdő már nem állította le a folyamatot, csak elviselhetőbbé tette az érzést. Sajnos bármennyire is kellemes lazító hatása volt, nem bírtam sokáig feküdni a forró vízben, valahogy nem kaptam levegőt a melegtől. Végül 11 órakor úgy éreztem, ha most nem indulunk el, később már nem  bírom ki az utat, maximum léghajóval. Így is elég szaggatottan értünk oda, minden négy percben meg kellett álljunk, amíg a fájás elmúlt. Ó, hogy átkoztam én azokat a pudvás, kátyús magyar utakat. A polgármesterné jönne egyszer szülni ilyen utakon, másnap garantálom, mindenhol aszfaltoznának!
   Remegett a lábam a liftben, és bár úgy éreztem mindjárt kipottyan, de mégis féltem, hogy megint vaklárma lesz. De nem az lett.






2011. február 28., hétfő

Kezdődik

A szülés előtt körülbelül 30 órával.

Ábránd

Elnyúlok a díványon és ábrándozva bámulom a szürke eget. Hasamat simogatva, becézgetve azon töprengek, vajon mikor érkezik. Nem szeretném, ha későn jönne, már csak egy hét van a kiírt időpontig. Bevallom, kicsit izgulok, de már várom is a nagy pillanatot, amikor karomba foghatom, megcsókolhatom...
Egy barátnőm azt javasolta, beszéljem meg vele, mikor jöjjön. Hát lássuk csak...
"Kedves, egyetlen pici babám, mikor szeretnél világra jönni? A bölcsőd készen áll, még picit illatozik ugyan a méhviasztól, de nem vészes. Még néhány babaruhát el kellene rendezzek, de megoldható. Szóval picinyem, rajtad áll, ez a szép új világ vár már téged, csak a te döntésed, mikor állsz készen az érkezésre, mi szeretettel fogadunk...!"

Napkitörés

A napkitörések egyre hevesebben izzottak a februári éjszakában. A híradó is bemondta, de eme különös természeti jelenséget kevesen észlelték a Földön élő emberek közül. Ám ott bent a mélyben egy piciny magzat megmozdult... Úgy mesélik, azon az éjszakán sok gyermek jött a világra.




Aznap este furcsa érzések kerítettek hatalmukba. Mintha... mintha valami mocorogna odabent, de valahogy nem a megszokott módon. Valami furcsa kis fájdalom settenkedett a pocakom körül. Valami, amit eddig még nem éreztem. Talán ez már az lenne? Annyi furcsát érez az ember lánya a terhesség alatt... De ez mégis olyan... Lehetséges lenne? Éppen vacsoráztunk, amikor elég szelíden, de határozottan újra éreztem. Pár másodperc és elmúlt.
 - Te, figyelj csak! - mondtam a férjemnek - Lehet, hogy... szóval, izé... ma este...

2011. február 11., péntek

Amikor én még kislány voltam...

A szülés előtti napon.

Hajdanán, még kislány korunkban, az egyik barátnőm kijelentette, hogy ő bizony soha nem fog gyereket szülni, mert az rettentően fájdalmas. Akkor kinevettem, hogy ugyan már, ez butaság. Fáj, fáj, biztos fáj, de csak ki lehet bírni, hiszen, ha annyira fájna, senki nem akarna szülni. És az anyukám szerint, úgyis rögtön elfelejted az egészet, amint kezedbe foghatod a kis jövevényt. Amint megpillantod a babát, amint a szemébe nézel, minden fájdalom elszáll, mintha elfújták volna, kipukkan, mint a buborék. És különben is, ez a természet rendje, biztosan úgy van kitalálva, hogy működjön.
Ó, mekkora nagy volt a szám! Most bezzeg, mikor a hasam már akkorára dagadt, mint egy jól megtermett görögdinnye és a gólya már maholnap kopogtatni fog, most már nem vagyok ilyen nagylegény. Most már remegve hallgatom más anyukák szüléstörténeteit és igyekszem bízni a Gondviselésben, hogy valahogy talán mégiscsak megúszom a dolgot élve.

Van aki, azt mondta, hogy ne féljek tőle, szülni hatalmas élmény, míg más azt mondta, hogy ő nem számított rá, hogy ennyire nehéz lesz. Sötéten a szemembe nézett és nagy komolyan, mint aki valami titkot ad át, odasúgta: Nagyon kemény, készülj fel mindenre! Megint egy másik anyuka, állítása szerint, bevállalna bármennyi szülést, ő szeret szülni, csak a terhességet ne kelljen végigszenvednie, az olyan hosszú és macerás. Hallottam anyukát, aki fájdalom nélkül szült, épp csak kipottyantotta a gyereket, míg más élet és halál között, kiabálva könyörgött a császármetszésért a mellette tétován álló férjének. Majd bejött az orvos és derűsen azt mondta, ó kedves uram, nem is gondolná az anyukákban mennyi rejtett tartalék van, nyomjon kedves, anyuka. És vannak olyanok is, akik több év távlatában sem képesek róla beszélni.

Felrémlettek pár éve a tévében látott képek is. Valami őrült riporternő képes volt a szülőszobán felvételeket készíteni az éppen vajúdó anyákról. Közelített a kamera, premier plán láthattuk egy élete fénykorában lévő csinos nőnek, hogyan torzul el a kíntól az arca, végül pedig felmutattak egy vértől maszatos ordító egeret. A riporternő vigyorgott, mint a tejbetök - ez egy csoda. Elborzadva néztem, mint egy horrorfilmet, azon gondolkodva, vajon a születésszabályozás volt-e a műsorral a céljuk. Mert biztos, hogy nem egy fiatalnak vették el jó időre a kedvét a családalapítástól.
El is hessegettem a sötét képeket és inkább az álmaimra gondoltam. Az elmúlt napokban sokszor álmodtam a szülésről. Különösek voltak, de mégsem rémisztőek, inkább megnyugtattak, hogy nem is annyira a fájdalom, mint valami hatalmas, ismeretlen erő járta át majd a testemet.
Vártam is, de féltem is tőle. Féltem, hogy nem bírom majd, amit ki kellene bírnom, hogy nem fogom tudni teljesíteni ezt a nagy feladatot, féltem, hogy kevés leszek hozzá...

Ám azon a furcsa csütörtöki napon már nem féltem többé. Tudtam, hogy Isten kézében vagyok és hamarosan gyermeket fogok szülni.