A férjemmel sétálni mentünk egy közeli csipkebokros domboldalra. Kettesben! A szülés óta először.
Lágyan sütött a nap, simogatta az arcunkat, ahogy andalogtunk a szürke bokrok között. A csupasz ágakon még látszott a tél keze nyoma, de így is szép volt és meghitt. Összebújtunk, elmerengtünk, beszélgettünk elmélyülten, csendesen.
Természetesen a babáról. És az új életünkről. Ami természetesen gyökeresen megváltozott. De ugyanakkor mégis pontosan olyan, mint régen. Az, hogy a kis bogárkánk megérkezett lényegében semmit nem változtatott kettőnk kapcsolatán. Még mindig ugyanolyan egység vagyunk, mint azelőtt, csak még szorosabb a kötelék. Akkor úgy mondták, egy pár vagyunk, most egy család lettünk. A baba is a mi részünk. Valahogy úgy, mintha a lelkünknek egy új közös testrésze lenne. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is itt van velünk. Ha hárman vagyunk szinte ugyanolyan, mintha kettesben lennénk.
Persze néha jó kicsit kölcsönadni a nagymamáknak. De a kölcsönzési idő lejárta után rögvest kérjük vissza! ;)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése