Lágy szellő lengedez. A tavasz langyos illatát hordozza körbe a fák koronája körül. Még csupaszak a ágak, csak néhol próbálkozik egy-egy rügyecske. Az alkonyat kékkel és szürkével festette meg a patak menti kis utat. Lassan, komótosan sétálok, kimérve minden egyes lépést. Mint mikor hosszú betegség után indul útnak újra az ember. Minden lépésre figyel, koncentrálva helyezi le a sarkát az utca kövére. Érzi, ahogy hajlik a térde, a vér egyre sebesebben áramlik a tagjaiban, csak úgy pezseg és élvezi, ahogy halad mellette a táj. Kicsit még fáj a sebem, nehezemre esik a járás, de orromban a koraeste balzsamos levegője, szememben a Szabadság-hegyi torony fényei. Egészen megtelek bizakodó boldogsággal a jövőt illetően. A patakpart, a fák, az esti fények, a bimbózó tavasz illata, mind csodálatos új világokat ígérnek. Mintha megtaláltam volna a kincset a szivárvány tövében. Mintha tündérország kapuján léptem volna be és most elém tárul e varázslatos birodalom, felfedezni való titkaival. Mintha megállnék egy magaslaton és végigtekintenék az előttem álló dimbeken-dombokon, amik rám várnak. Mennyi kaland, mennyi új élmény talál majd rám útközben, mennyi csoda. A táj még békés, nyugodt, minden mozdulatlan, amíg csak a szem ellát, de az út felhevült testén a várakozás izgalmától izzanak a porszemek.
Egymagam vagyok. Egymagam sétálok itt, végig a hosszú patak
partján. De már sohasem leszek egyedül, hisz otthon vár rám egy éhes száj, egy
üres bendő, egy angyal, akit táplálnom kell, védenem, szeretnem, nevelnem és
egy szerető férj, ki gondoskodik rólunk.
Kattan a zár, belépek a meleg szobába, halk nyöszörgés
hallatszik a nappaliból, a papa a karján ringatja a pici babát. A mi pici
babánkat. Halkan becsukom magam mögött az ajtót és lelki szemeim előtt feltűnik
az első néhány lábnyom a tündérországban kanyargó út porában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése