Néha arra gondolok, hogy amikor otthon voltam a kislányommal mennyi időm volt. Most itt a munka, a két gyerek, a rengeteg tervem és azt érzem egy szusszanásnyi időm sincs. Bárcsak megtanultam volna annó főzni, flottul vezetni a háztartást, kereshettem volna új otthont magunknak, letehettem volna a másoddiplomámat, indíthattam volna saját vállalkozást és számtalan dolog, ami olyan jó lenne, ha már megvalósult volna és kétséges, hogy megfog-e valaha... Bárcsak, bárcsak hatékonyabb lettem volna akkor! Elfecséreltem az időt, ó én balga!
Már akkor is éreztem és lelkiismeret furdalásom volt, hogy nem használom ki az időt. Furcsa is volt a munkás, hajszolt hétköznapok után belecsöppeni az otthonlét lassan hömpölygő vizeibe.
Aztán ahogy az emlékezés ködén át vissza andalgok azokba a napokba, valami torokszorító érzés kerít hatalmába. Emlékszem mennyit altattam, mennyit sétáltunk, mennyit ültünk a homokozó szélén gyártva a homokkacsák, repülők és fagylaltok végeláthatatlan sorozatait. Ringattam, meséltem, dúdoltam... Néha főztünk. Néha vasaltunk. Néha eljártuk ringatóra, vagy babausziba. Találkoztunk hasonszőrű anyukákkal, hasonkorú babócákkal. És babakocsiztunk és beszélgettünk, csacsogtunk apró-cseprő dolgainkról, elmélkedtünk a születés és a nevelés nagy kérdéseiről. Nagyszülőztünk. Játszóztunk. Bevásároltunk. De sokszor volt, hogy egyszerűen csak feküdtem a nappali szőnyegen és leragadó pillám alól figyeltem, mit szöszmötöl körülöttem a baba. Vagy csak ültem a padon a babakocsi mellett, a gondolataimba merülve miközben arcomat simogatta a nap. Vagy a félhomályban a pocakját cirógattam egy dalt dúdolva a végtelenségig...
És rá kell döbbennem... némán felkiáltok:
Micsoda boldog, gondtalan idők voltak azok!
Hogy mennyire jó volt! Hogy pont így kellett lennie! Hogy mennyire nem hiányzott belőle a hatékony sürgés forgás. Hogy milyen hálás vagyok, hogy ez így nekem, ilyen tisztán megadatott. Nem voltak rohanós reggelek, amikor nincs idő reggelizni. Nem volt hiszti, hogy indulnunk kell, elkésünk. Nem voltak se ügyek, se nagy tervek, projektek, amiket véghez kellett volna vinni.
Ez maga a gondtalanság! Haha! Ez nem igaz, még szép, hogy voltak gondjaink. Az idő persze mindent megszépít. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt fárasztó, frusztráló, néha egészen kilátástalan. Sok küzdelem volt, nekem főleg az altatás körül... és sokszor éreztem bezárva magam. De most, mikor egy hosszú nap után este fáradtan esek be az ajtón és a gyerekeim kiéhezve rontanak rám, fürtökben lógva rajtam, mint a fügék, most látom csak milyen értéke volt ezeknek az együtt töltött napoknak, amikor az elemi létfenntartáson és az együttléten túl más dolgunk nem volt. Ettünk, aludtunk, léteztünk, beszűkült kis világunkban. Együtt lebegtünk, mi ketten, a kislányom és én. Az volt akkor a világ közepe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése