PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

Kéred az e-magazint? Ide írd az e-mail címed:

2011. október 26., szerda

Kekszmorzsák

A kislányom 8 hónapos.

Sötét éjszaka van, aléltan, görnyedve borulok a kiságy szélére, tenyeremet a baba hátán tartom, a felső deszka élesen fúródik a karomba. Csak csendes szuszogás hallatszik. A párnán homályosan rajzolódnak ki a kislányom arcának körvonalai. Próbálom kivenni, csukva van-e a szeme. Talán igen... Már elszámoltam magamban 150-ig mióta utoljára felsírt. Lassan nagyon lassan, mint a lehelet, felemelem a kezem. Lajhármozdulatokkal vigyázva, nehogy felkavarjam a levegőt, visszafekszem. Az ágy halkan reccsen, sóhajt alattam. Feszülten figyelek. Minden idegszálam ugrásra kész. Várok. Csend. Végre elernyednek a tagjaim és lecsukom fáradt pilláimat. Ebben a pillanatban halk nyöszörgés, sírás hallatszik bal felől és a kislányom már ül a kiságyban.

Több hasonló menet után végül feladtam, mert nem lehet ezt bírni. És megszoptattam.
Úgy tett, mint aki vérig van sértve, de azért jól megtömte a bendőjét. Teli pocakkal egyből könnyebben ment az alvás.
Most itt fekszem az ágyon, egy óra huzavona után, hulla fáradtan, hajnali fél ötkor és nyitva van a szemem és kattog az agyam és korog a hasam. Persze a szoptatástól könnyen megéhezik az ember. A konyhába botorkálok. Szememet szúrja a lámpa fénye. Dideregve kutatok a fiókban valami csokis keksz maradék után.
Teljes kudarc, teljes megsemmisülés.