PÓTOLHATATLAN ÉRTÉK VAGY A GYEREKEID SZÁMÁRA!
EZT SOHA NE FELEDD!

2011. március 21., hétfő

Beköszöntött a tavasz

A kislányom 3 hetes.


Hét ágra süt a nap. Fényben fürdenek a kertváros téli napok alatt megfáradt szürke utcái. Még csípős a levegő, a tél itt ragadt utolsó katonái a széllel szövetkezve csipkedik az ember arcát. De ez már nem az a januári hideg, ez már nem az a februári szél. A nap sugarai csak úgy ontják magukból a meleget, rügyeket bontogatnak a szürke ágakon, ibolyát, hóvirágot keresnek a bokrok tövében. A fűtött otthonaikból előcsalogatott emberek is kiskabátban, szinte szökdécselve járnak-kelnek az utcán.



A Sas-hegy öreg sziklái elégedetten nevelgetik védett moháikat és büszkén néznek végig a hegyről lefutó, kanyargó utcákon. Odalenn az Ugron Gábor utca rejtélyes kanyarulataiban egy lány egy babakocsit tol.
Piros, takaros kis babakocsijának fekete fém váza csillog-villog a napfényben. A vadonatúj kerekek, amik a mai napon érték először az út porát vidáman pörögnek az aszfalton. A lány délcegen kihúzza magát, ruganyos léptekkel tolja maga előtt a kocsit. Szinte siklik a föld fölött, ahogy elhalad az ébredező gyümölcsös kerteknél. Arcán büszkeség. Tekintete üdvözült mosollyal a távolba réved, szemében elkövetkezendő önfeledt séták és kirándulások képe tükröződik. Végig az utcán, ahol halad, visszamosolyognak rá a rügyek, fűszálak integetnek. Amerre jár, a világ élénk színekbe borul. Ajkáról picinyke dallam emelkedik a fák koronája fölé és bátran hirdeti az ég madarainak a tavasz beköszöntét:

"Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél.
Zsákban Benedek hoz majd meleget,
Nincs több fázás, boldog aki él."


2011. március 20., vasárnap

Csak álom lett volna?


A kislányom 3 hetes.


Nem is gondoltam volna, hogy egy az  Ikeában tett séta ilyen fárasztó lehet. Anyósomék vigyáztak a picúrra, amíg mi elmentünk, hogy akciósan megvegyük a kiságyat, hogy kéznél legyen, ha már a bölcső kicsi lesz.
Nem is emlékeztem rá, milyen hatalmas ez az áruház. Kábultan botorkáltam a sorok között. Az otthon nyugalmában töltött pár hét alatt, teljesen elszoktam a sok embertől, a sok sétától, a zajtól. Ugyanakkor jó érzés is volt itt lenni és vásárolni, mint akárki más. De furcsa is volt egyszerre. Mintha visszatekerték volna az időt, mintha a nem is született volna babám. Csak álmodtam volna az egészet.
Ó, hogy hiányozna, ha nem lenne! Ha nem él, még bennem a szüléssel járó sok fájdalom és küzdelem emléke, ha nincsenek a zsibbadó melleim, ott az áruházi forgatagban, talán el is hittem volna, hogy csak álom volt.
Akkor úgy tűnt, pici babánk léte, még annyira könnyű és törékeny, mintha elfújhatná az első szél.
- Ó, Kedvesem, menjünk gyorsan haza!




2011. március 13., vasárnap

Kettesben

A kislányom 2 hetes.

A férjemmel sétálni mentünk egy közeli csipkebokros domboldalra. Kettesben! A szülés óta először.
Lágyan sütött a nap, simogatta az arcunkat, ahogy andalogtunk a szürke bokrok között. A csupasz ágakon még látszott a tél keze nyoma, de így is szép volt és meghitt. Összebújtunk, elmerengtünk, beszélgettünk elmélyülten, csendesen.
Természetesen a babáról. És az új életünkről. Ami természetesen gyökeresen megváltozott. De ugyanakkor mégis pontosan olyan, mint régen. Az, hogy a kis bogárkánk megérkezett lényegében semmit nem változtatott kettőnk kapcsolatán. Még mindig ugyanolyan egység vagyunk, mint azelőtt, csak még szorosabb a kötelék. Akkor úgy mondták, egy pár vagyunk, most egy család lettünk. A baba is a mi részünk. Valahogy úgy, mintha a lelkünknek egy új közös testrésze lenne. Mi sem természetesebb annál, hogy ő is itt van velünk. Ha hárman vagyunk szinte ugyanolyan, mintha kettesben lennénk.
Persze néha jó kicsit kölcsönadni a nagymamáknak. De a kölcsönzési idő lejárta után rögvest kérjük vissza! ;)


2011. március 11., péntek

Beléptem az ajtón

A kislányom 2 hetes.


Lágy szellő lengedez. A tavasz langyos illatát hordozza körbe a fák koronája körül. Még csupaszak a ágak, csak néhol próbálkozik egy-egy rügyecske. Az alkonyat kékkel és szürkével festette meg a patak menti kis utat. Lassan, komótosan sétálok, kimérve minden egyes lépést. Mint mikor hosszú betegség után indul útnak újra az ember. Minden lépésre figyel, koncentrálva helyezi le a sarkát az utca kövére. Érzi, ahogy hajlik a térde, a vér egyre sebesebben áramlik a tagjaiban, csak úgy pezseg és élvezi, ahogy halad mellette a táj. Kicsit még fáj a sebem, nehezemre esik a járás, de orromban a koraeste balzsamos levegője, szememben a Szabadság-hegyi torony fényei. Egészen megtelek bizakodó boldogsággal a jövőt illetően. A patakpart, a fák, az esti fények, a bimbózó tavasz illata, mind csodálatos új világokat ígérnek. Mintha megtaláltam volna a kincset a szivárvány tövében. Mintha tündérország kapuján léptem volna be és most elém tárul e varázslatos birodalom, felfedezni való titkaival. Mintha megállnék egy magaslaton és végigtekintenék az előttem álló dimbeken-dombokon, amik rám várnak. Mennyi kaland, mennyi új élmény talál majd rám útközben, mennyi csoda. A táj még békés, nyugodt, minden mozdulatlan, amíg csak a szem ellát, de az út felhevült testén a várakozás izgalmától izzanak a porszemek.


Egymagam vagyok. Egymagam sétálok itt, végig a hosszú patak partján. De már sohasem leszek egyedül, hisz otthon vár rám egy éhes száj, egy üres bendő, egy angyal, akit táplálnom kell, védenem, szeretnem, nevelnem és egy szerető férj, ki gondoskodik rólunk.
Kattan a zár, belépek a meleg szobába, halk nyöszörgés hallatszik a nappaliból, a papa a karján ringatja a pici babát. A mi pici babánkat. Halkan becsukom magam mögött az ajtót és lelki szemeim előtt feltűnik az első néhány lábnyom a tündérországban kanyargó út porában.






2011. március 3., csütörtök

Mákszem

   Itt fekszem a kórházi ágyon, az éjszakai neon fénye furcsa árnyakat rajzol a plafonra. Az szobában alvók ritmusos szuszogása ringat el. Itt alszik mellettem egynapos újszülött babám is, a fém gurulós rácsoságyban. Míg elaléltan várom, hogy jöjjön az álom, visszagondolok az elmúlt egy évre,  és egy vers kóbor sorai rémlenek fel előttem. A férjemnek írtam réges régen, talán a születésnapjára. Egy vers a jövőről, mely most valóra vált:

Mákszem


Zúg a harang a toronyban
Meghatottság a sorokban.
Egy fiú s egy leány, kéz a kézben
Hófehérben - feketében.
Szól a szózat, áldást kérve
Tiszta szemek összenéznek.
Gyűrű, virág, fátyol, ének
Új világokat ígérnek.

.

Dínom-dánom, tánc, mulatság
Lakodalmas nagy sokaság.
Díszes sok nép, víg táncot jár,
Éljen hej a szép ifjú pár!
A menyasszonyt ma megpörgetik
Könnye hullik, nevettetik.
A sok törköly a gyomorban
Férjeura még talpon van.

Döng a padló, táncolnak ők váltig
Egészen a fényes hajnal hasadtáig.

.

Kelnek másnap hosszú útra
Mézzel teli édes túra.
Puha párna, naplemente
Számos játék, sok csemege
Szinte az édenbe kerülnek,
Ahogy a bősz habokba merülnek.

.

Balzsamos  bőréről a ruhát levetve
Langyos este szállt a kertre.
Összebújnak ők is szépen
Puha ágynak melegében.
Pajkos este finom csókkal
Játszik most a takarókkal.
Forró csókod szinte éget
Lelkünk szálló szárnyas ének.
Az Én bőröm ma Tehozzád ér
Mi külön volt helyet cserél
Sosemvolt mesét regél.
Nincs már más csak mi magunk
Egyetlen összefort dallamunk.

.

Csendes este szállt a kertre
Karodba bújok pihegve
Körbeölel puha ágyunk
Megszentelt házasságunk.

.

Szerelmünk termékeny fövenyén
Virággal borított rétünk közepén
Hol az ég a földdel együtt izzik
Ifjú új hajtás sarjadzik
Égi áldás ím reánk száll
Eljön ő ki várva várják

Isten ajándéka
Bölcs keze munkája

Pici mákszem a pocakban
Nő ott bent majd nagy titokban
Vágyunk, imánk, boldogságunk
Hívja, várja új világunk.
Pici Mákszem nő majd nagyra
Kilenc hónap míg lakatja
Zárját nyitja
Isten nékünk őrzött titka
Mosolyogva elénk tárul
Ajtaja többé be nem zárul
Az élet összes gondja, búja
Elpattan, mint buborék
Ím egy gyermek
Eme földre születék!




2011. március 2., szerda

Isten országa

A szülés előtt 6 órával.
 
Célegyenesben

   A szülészeti osztály különleges hely. Csendesen, titkosan lapul meg a kórház egy félreeső, eldugott szegletében. Első ránézésre hasonlít a többi osztályra, de mégis egész más. Sokkal kevésbé ijesztő, mint az intézmény többi része. Valahogy tisztább, fehérebb, üdébb, kedvesebb, az alkalmazottak is barátságosabbak. Mikor belépsz úgy érzed, van valami a kissé fertőtlenítő szagú levegőben, valami titokzatos erő árad a falakból, valami titok lappang az ajtók mögött. Tudod, hogy ezekben a helyiségekben nem mindennapi dolgok történnek. Vajon melyik szoba foglalt? Vajon hol születik kisfiú? Hol lesz kislány?
   Azon az estén viszonylag nyugodt volt a szülészet, csak néhány szülőszobából szűrődtek ki furcsa zajok, nyögések. A vajúdóban egy kismama pihegett a ctg alatt. Az öltözőben egy-két apuka csendesen beszélgetett. Kissé gyűrött, zöld ruhájukban izgulósan várták, hogy újra a feleségük mellett lehessenek. A folyosón néha fel-feltűnt egy fehér ruhás orvos, vagy szülésznő. De egyébként béke és csend honolt a fehér falak között. Ekkor csöngettek. Az ügyeletes szülésznő kijött a nővérszobából és ajtót nyitott egy fiatal házaspárnak.

   Már rutinosan csöngettünk a szülészet gólyával díszített ajtaján. A szülésznőm fogadott és azonnal a vizsgálóba kísért. A férjem közben kint izgult a folyosón.
   - A méhszáj kétujjnyira kitágult. Holnapra meglesz a baba. Értesítem a doktor urat.
Hurrá! Nagyon megkönnyebbültem. Akkor nem tévedtem, sínen vagyunk.
Ezután a kötelező ctg következett: 30 perc oldaltfekvés vajúdás közben - kegyetlen! Nem is értem anya hogy bírta anno egész éjjel. Ami igaz, az igaz, az érzés már összehasonlíthatatlan volt a reggelihez képest. Nehéz volt megszólalni, állva maradni, vagy fekve, igazából már minden nehéz volt. A pakolászás és vizsgálatok után úgy 1 óra körül végre bementünk a szülőszobára, a dokim is közben  megérkezett és a férjem is megjelent a zöld műtős ruhájában.
Ekkor még eszemnél voltam, bár már nagyon szaggatott a fájdalom, de két fájás között még maradt szuflám egy gyenge mosolyra.
   - Már háromujjnyi a méhszáj, szépen haladunk. - mondta a doki.
Hogy megmaradjon a tempó, a homeopátiás bogyók mellett, a doki a burokrepesztést javasolta. Ha már ennyire kitágult valaki, ilyenkor már el szokott folyni a magzatvíz, félő volt, hogy ha mégsem, lelassul, leáll a szülés, így nem volt ellene kifogásom. A repesztés nem fájt, nem is éreztem semmit, csak a csordogálást. A doki megvizsgálta a magzatvizet.
   - Tiszta, nagyszerű, a baba jól érzi magát odabent.
Ekkor azonban felpörögtek az események, a fájások is egyre erősebbek lettek. Feküdtem a szülőágyon, hanyatt, jobb oldalt, bal oldalt, feltápászkodtam négykézlábra és próbáltam túlélni.

FIGYELMEZTETÉS: Az alábbi bekezdésben a nyugalom megzavarására alkalmas képi és hanghatások lehetnek, csak erősebb idegzetű olvasóinknak ajánljuk! A történet megállja a helyét a cenzúrázott rész nélkül is. /a szerk./

Kimaradt jelenetek - Fájdalommal szülöd gyermeked!

Kedves bátrak és kíváncsiak, sokat gondolkodtam azon, hogy leírjam-e ezt a részt, úgy feketén-fehéren, ahogy volt. Vagy színezzem ki, hagyjam el a rázósabb részleteket? Netán felejtsem el az egészet? Attól féltem feleslegesen riogatnék és kárhoztatnék aggódásra eddig nyugodt hajadonokat és kismamákat. De végül mégis arra jutottam, hogy le kell, írjam, mert foghíjas és sánta lenne a történet, ha kihagynám ezt a részt, kizárólag emberpróbáló volta miatt. És talán egy leendő anyukának is jobb, ha tudja, mire számítson, és nem dédelget rózsaszín álmokat. Felkészülni nem igazán lehet rá, de jobb, ha nem ér meglepetésként. Az élet ilyen, sokszor igen rázós. Eddig őszinte voltam, így hát most is az leszek, és kertelés nélkül leírom, milyen érzés megszülni egy gyermeket. Az alábbi pár sort néhány héttel a szülés után írtam, még élénken éltek bennem az emlékek. De mielőtt tövig rágnád a körmöd, vagy könyörögnél az orvosnak az EPI-ért, előre bocsájtom, hogy nem bántam meg, hogy így történt és szeretnék kistesót és nem mindenkinek fáj ennyire, talán épp te leszel a szerencsés kivétel. A szülésznőm azt mondta, a szülés beavatás, és valóban az volt.

CENSORED:
/

Akkor jöjjön a feketeleves:



Nem sokkal a burokrepesztés után a fájások úgy felerősödtek, hogy majd eszemet vesztettem. Mintha valami vadállat esett volna nekem, hogy széttépjen. Egy cápa vagy medvetámadás lehet hasonló élmény. Pokoli kín volt. Kiabáltam, könyörögtem az Istennek, próbáltam zokogni, de egyetlen könnycseppem sem volt. Ez még nem az önsajnálat, nem a megkönnyebbülés, hanem az ádáz küzdelem ideje volt. Amikor a fájás megérkezett, a világ eltűnt, elolvadt körülöttem, nem tudtam magamról, egyetlen végtelen fájdalom lettem én magam is. Régebben úgy képzeltem ilyenkor az ember valamiféle transzba kerül. Talán igen, talán nem. Mindenesetre ettől nem könnyebb, nem tompább a fájdalom. Hihetetlen volt számomra, hogy anya ezt végigcsinálta. Ráadásul kétszer is. És a földön élő több milliárd anyuka. Talán ez a gondolat tartotta bennem a lelket, nem tudom. Az egyetlen, amit tehettem, hogy megpróbáltam nem lázadni a sorsom ellen, nem ellenállni a fájdalomnak, és lélegezni. Ez a máskor olyan magától értetődő dolog, most korántsem bizonyult egyszerű feladatnak. De ha mégis sikerült a légzésre koncentrálni, úgy kicsit elviselhetőbb volt. Bár sosem hittem volna, hogy ilyen iszonyatos fájdalom létezik a földön, és azt pláne nem, hogy ezt ember képes elviselni. Azt hittem, hogy ott fogok menten elpusztulni, hogy megsemmisülök, összeroppanok, elájulok, de nem. Minden várakozás ellenére kibírtam. A fájdalom elmúlt és én újra ott térdeltem négykézláb a szülőágyon. A néhány perc pihenő a fájások között az életet jelentette. A doki azt mondta, próbáljam meg oldalt fekve, felhúzott lábakkal. Már csak pihegtem, jó volt ledőlni. Valahonnan feltűnt a férjem keze és a homlokomat törölgette és töltött belém egy kevés vizet. Bár ő nem hitte, de sok erőt adott, hogy ott volt. Önmagában a jelenléte biztonsággal töltött el. Amíg ő ott van, addig jól mennek a dolgok, és semmi más nem számít. Nem láttam őt, de éreztem a kezét a homlokomon, éreztem a szeretetet, ami belőle áradt. Ott állt az ágy mellett és a puszta jelenlétével energiával töltött fel, erőt tudott adni, hogy elviseljem a következő fájást. Mert mindig jött egy újabb és néha korábban, mint vártam és fájt, szaggatott, pokolian. Mintha az egész univerzum energiája a testedbe sűrűsödött volna és széttép, szétfeszít belülről. Mindennek ellenére az, hogy epidurális érzéstelenítésért, vagy császárét kiáltsak, eszembe sem jutott. Csak a cél lebegett a szemem előtt. Hogy végig kell csinálnom! Ki kell bírnom! Egyszerűen nincs más lehetőség.


  

"Görcsök. Szemembe lámpa.
De fáj. Szemembe tűz a lángja.
Egyre csak tolni, tolni, tolni, nyomni,
széjjelfeszítve ordítozni;
kivetni magamból végre őt,
aki jön, aki jön, aki jön.

A görcs a jóbarátom.
Elmegy és aztán visszavárom,
hogy tépjen, tépjen, széjjeltépjen,
még egyszer tépjen szét a vérben,
szakadjon, menjen belőlem ő,
aki jő, aki jő, aki jő,
világra, világra jövő.

Ki lesz az, aki eljön?
Hogy jár, s járhat-e itt a Földön?
Úgy érzem, más világból küldik
rajtam keresztül, jusson Földig. "



/A fenti idézet Cseh Tamás Szülés című dalából való./



Nem sokára elérkeztünk a kitolási szakba. Én a fájdalomban nem éreztem túl nagy különbséget, csak valami furcsa késztetést, hogy most már ez nem mehet így tovább, most már tényleg tenni kell valamit! Ekkor nagy sürgésforgás támadt, a szülésznő és a doki is vezényelt, hogy nyomjak, húzzam fel a lábam, ne kiabáljak, csak elfogy az erőm. Tartsak ki, mindjárt meglesz! Összeszedtem a maradék erőm minden apró morzsáját és nyomtam. Bele a fájdalomba. Hogy úgy éreztem menten szétszakadok.

Ahogy, a nyomás hatására, a baba feje elindult a szülőcsatornában, a korábbi fájdalom enyhült kissé, de jött helyett a mindent szétfeszítő, égető érzés odalentről. A férjem és a doki hátrafeszítette a lábam és én nyomtam, mert nem volt más választásom. És már a gátmetszés sem érdekelt, csak jöjjön már ki! Csak legyen már vége!



     Szűz Mária engedelmes Szíve, könyörögj érettünk!     

/


Ami az embernek lehetetlen, az Istennek lehetséges
(Lk 18,27)

   A doki bíztatott, hogy nagyon jól csinálom, mintha már a második babám lenne. Haha! Na persze, gondoltam magamban, de mégis jól estek a szavai, szinte felbátorodtam, hogy kívülről nézve ilyen jól alakulnak a dolgok. És amikor már félig kint volt a feje és megfogtam a kis hajas, csapzott kobakját...

   A szülőágyon fekve úgy éreztem, mintha az egyetemes jó és a rossz harcolt volna bennem életre, halálra. Az én testemben, de valahogy mégis tőlem függetlenül. Én csak a színtere voltam ez ádáz küzdelemnek. Nem én voltam, aki megszültem a babát, a testem csak eszköz volt, a Teremtő erő gigászi markában, amikor egy új életet hozott erre a világra. Igen, egy új élet jött létre a semmiből és ehhez valóban szükség volt, eme hatalmas energiára. Hiszen le kellett győzni a SEMMIT, a nihilt, a halált.

   És Ő végül valóban le is győzte.

"Én a Jóisten, ki irgalmas és féltőn szerető Isten vagyok, február havának 26-ik napján, hajnali 3 órakor áldásomat adtam egy piciny új életre, megajándékoztalak Téged, gyermekem egy egészséges kisbabával."

   Valóban így történt. Övé az érdeme, nem az enyém. A jóhír, hogy nem rajtad múlik. A rosszhír ugyanez. Készülhetsz, tréningezhetsz, gyakorolhatsz, meditálhatsz, de az energia, ami világra hozza a gyermekedet nem belőled származik, csak rajtad keresztül, benned ölt testet. Nincs más dolgod, csak hogy engedelmeskedj neki.

"Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint."  (Lk 1,38)


   Éreztem az ujjaimmal a fejét, a haját! Sose felejtem el! Új erő szállt meg. Nem tudom honnan jött, de tudtam, hogy most már kibírom! Még pár nyomás és kint lesz. Itt lesz. Megérkezik! Kibírom! Már kibírom!
   És valóban az utolsó nyomásnál kicsusszant, kiszakadt belőlem. Nagyon furcsa érzés volt. Azonnal a hasamra tették pici szentemet. Csupasz volt, meleg és nyálkás és kislány. És csak pihegtünk mind a ketten...
   Bár csak a feje búbját láttam, de tudtam, hogy minden rendben van vele és megkönnyebbültem. Nem öntött el az eufória, a kitörő boldogság. Amit éreztem, mély, mély fáradtság volt és végtelen megnyugvás. Csendes, szelíd örömünnep.

   Az erőmet a baba megszületéséig tartalékoltam, pedig még koránt sem volt vége a megpróbáltatásoknak. A méhlepényt egyetlen, de szintén fájdalmas nyomással kellett kipréseljem magamból, majd ezek után még összevarrtak. A szüléshez képest ez bakfitty volt, de nekem, akkor már sok volt a jóból. A fájdalomküszöböm nullára csökkent, már az nyögésre késztetett, ha valaki rám nézett és a kimerültségtől úgy remegtem, mint a kocsonya. Ám mindezek ellenére gyenge kis mosoly ült ki az arcomra, mert a kisbabánk, kire kilenc hónapja vártunk, ott pihent a férjem karjaiban, puha meleg pokrócba bugyolálva és gagyogott és cuppogott a kis tündér.
   Sokan kérdezték, hogy felsírt-e. De ő nem sírt, békés volt. Csak akkor hallatta vékony kis cérna hangját, amikor levették rólam és elvitték fürdetni. Akkor láttam először teljes valójában a nővérke kezében a kis összegömbölyödött csupasz testével, csúcsos hajas fejecskéjével. Miután mindkettőnket leápoltak, egy jó órára magunkra hagytak bennünket, hogy ismerkedjünk a babával.


   Milyen jó is volna visszamenni és újraélni ezt a pillanatot. Milyen kegyetlen az emlékezet, hogy a múlt homályába veszejt mindent. Nem válogat jók és rosszak között. Itt van, a sorsom egy fordulópontja és mégis csak ködös emlékként él bennem. Bármennyire is próbálom a részleteket felidézni, annál inkább kicsúszik a markomból a kép, elillan az érzés. Nem tudok vissza menni oda a szülőszobába, nem tudok újra úgy a férjem szemébe nézni, nem tudom újra megsimogatni, magamhoz ölelni babánk parányi testét. Csak a gyerekszobába mehetek be, odaállhatok a kiságy fölé és elmélkedhetek, vajon hogyan lett, abból a vörös kis békából ez a gyönyörű kislány, ki itt piheg a dunyha alatt.

   Mára az egészből csak foszlányok maradtak, de emlékszem, ott azon a hajnali órán, a férjem a mellemre tette a bábát és mi csak gyönyörködtünk benne.
Milyen szép! Milyen kicsi! Milyen ügyesen szopik!
Ez az egy óra, egy élet volt akkor nekünk. Ott ültünk a félhomályban együtt, békességben, boldogságban. Hárman. Az új kis család. Az volt a furcsa, hogy nem volt furcsa, hogy hárman vagyunk. A baba elaludt a nagy küzdelemtől és a meleg tejecskétől és mi csendesen beszélgettünk. Annyi mondanivalónk volt egymásnak! A szülésről, hogy milyen brutális volt, hogy aki nem ment ezen keresztül el sem tudja képzelni. Hogy ezután egészen másképp nézünk az anyukákra. És hogy mennyire szeretjük egymást és a picúrt. És hogy milyen büszkék vagyunk egymásra és milyen különleges élmény volt, és hogy örülünk, hogy a férjem is bent lehetett, és hogy a baba...
A babától szóhoz sem jutottunk.


   Ott, akkor az elcsendesedett hajnali szülőszobában, egy kislámpa fényének bűvkörében, új család született. Új elválaszthatatlan kötelékek fonódtak, új remények ébredtek, új lehetőségek nyíltak. Új vágyak, új álmok keltek életre, öltöttek testet a félhomályban. A Jóisten akkor lenézett a mennyből, kezét nyújtotta a Földre és megáldotta ezt a három embert. Teremtő ujjával láthatatlan jelet írt a homlokukra.

Isten országa közöttetek van!" (Lk 17,21)





2011. március 1., kedd

Visszaszámlálás!

A szülés előtt körülbelül 24 órával.


Jósló fájások

   Koromsötét éjszaka volt. Elmúlt már az az  ünnepélyes karácsonyi hangulat, ami fénybe öltözteti a házakat. Régen leszedték az erkélyekről a fényfüzéreket. A tavasz közelgett, de itt-ott még látszódtak a tél maradványai. Csikorgott a hideg a fagyos hófoltokon. Az utca néma volt, üres. Az házak ablaka feketén hallgatott. Mindenki az igazak álmát aludta. Jobban mondva, majdnem mindenki. Az egyik lakás hálószobájában a paplan alatt, szigorú tíz percenként felvillant egy telefon kékes fénye...

   Miután az az ismeretlen aprócska fájdalom megjelent a derekam tájékán a férjem sürgősen elküldött aludni, mondván, hogy ha ez most tényleg az, akkor minden erőmre szükségem lesz. Aludni? Jó vicc. De azért engedelmesen lefeküdtem és tényleg sikerült elszenderednem kicsit. De neki is nehezen jött álom a szemére. Amikor a hajnali tévézés után mellém bújt, már egészen határozottan éreztem a fájásokat. Fel is ébredtem rájuk kábé félóránként, majd húszpercenként. A telefonommal ellenőriztem a fájások közt eltelt időt. Ha elmúlt, még visszahívott az álom, de csak úgy aludtam, mint a nyúl, ugrásra készen. Közben szépen lassan lecsökkent a pihenőidő tizenöt, majd tíz percre.

A fájdalom lassan érkezett, valahonnan mélyen belülről. Fokozatosan szétáradt a csontjaimban és a velőmig hatolt, a medencémben, végig a gerincemen. Nem igazán görcsszerű volt, inkább valami erős feszítés, mintha a csontjaimat valami láthatatlan erő szét akarná feszíteni. Tompa fájdalom volt ez, nem olyan, mint a fogfájás, inkább, mint mikor az ember feje enyhén hasogat. És végül mindig szépen lassan kisimult, mint a tó tükrén a hullámok. Elmúlt, mintha sose lett volna.

   Közben lelkesen gyakoroltam a légzést és számoltam a perceket, csak legalább hajnal ötig bírjuk ki, utána már talán fel merem hívni a dokit. Csigalassúsággal végre ötöt ütött az óra. Bírd ki picinyem hatig, csak még egy óra, nagyon fáradt lesz a doktorbácsi.. Nagy nehezen ez is eljött. És végül a fél hét is, de ekkor már nem bírtam tovább feküdni, felkeltem, lezuhanyoztam és ellenőriztem a kórházi csomagot. Minden megvan. Ültem a kanapén a hajnali derengésben és vártam.

   Hét óra után pár perccel felhívtam a szülésznőt, azt mondta még várjunk a négypercesekig. Azért a férjemet felkeltettem, hogy készüljön, de már nyugodtabb voltam, hogy feljött a nap. Próbáltunk reggelizni, vártunk, mértük az időt és én lihegtem minden öt percben, de még elviselhető volt, még tudtam járni, beszélni, még tiszta volt a fejem. Az igazat megvallva rosszabbra számítottam, de a biztonság kedvéért elindultunk a kórházba.

Vaklárma?!?




   A szülészet kapujában rögtön azt kérdezték, szinte gúnyosan, hogy első baba-e. Én már-már szégyenkezve rebegtem, hogy igen. Megvizsgált az ügyeletes orvos, aki cseppet sem volt szimpi. Hamar ki is ábrándított, hogy kedves anyuka, még nem tartunk sehol. Zárt, megtartott méhszáj. Ebből ma nem lesz baba.

   Elszontyolodtam, miért ilyen undokok velem, honnan is kéne tudjam, hogy mit kell érezni, még sose szültem. Azért a ctg-t is rám tették és itt már szépen látszódtak a rendszeres összehúzódások. Egész erősek is voltak, csak túl rövid ideig tartottak, hogy elég hatékonyak legyenek. Ebből még bármi lehet, mondta a szülésznő. Na, tessék, azért örülök, hogy rájöttek, hogy nem csak szimulálok. Végül a doki is rendes volt, kaptam homeopátiás bogyókat és azt javasolta menjek haza pihenni, itt a kórházban csak feleslegesen kifáradok, végül még a fejem is megsimogatta, hogy ne izguljak annyira. Örültem, hogy hazamehetünk, de annak is, hogy bejöttünk, most már legalább tudom, hogy mit kell érezni.



Második felvonás - a helyzet fokozódik!

   Sétáltunk még egy kicsit a férjemmel, akarom mondani, totyogtunk egyet a ház körül. Otthon próbálkoztunk az ebéddel. A szülésznő tanácsára vettem egy forró fürdőt is, ez egészen ellazított, a fájások szinte elmúltak, még picit aludni is sikerült utána. Este hat órakor ébredtem fel. Jobb híján bekapcsoltam a tévét. Éreztem, hogy a helyzet fokozódik, hamarosan egyre szabályosabban jöttek a fájások és egyre intenzívebben, hosszabban. Stopperoltunk a férjemmel. 4 perc 40 másodperc. Már lihegtem és jajgattam és keresgéltem a megfelelő testhelyzetet, hol fekve, hol négykézláb, ülni már nem tudtam. A férjem viccelődött, próbálta oldani a feszültséget, még vevő is voltam rá, egész kedélyesen elvoltunk. Jó volt itthon vajúdni, kettesben. A szülésznőm épp ügyeletes volt, így emiatt nem kellett aggódnom, biztonságban éreztem magam. A második fürdő már nem állította le a folyamatot, csak elviselhetőbbé tette az érzést. Sajnos bármennyire is kellemes lazító hatása volt, nem bírtam sokáig feküdni a forró vízben, valahogy nem kaptam levegőt a melegtől. Végül 11 órakor úgy éreztem, ha most nem indulunk el, később már nem  bírom ki az utat, maximum léghajóval. Így is elég szaggatottan értünk oda, minden négy percben meg kellett álljunk, amíg a fájás elmúlt. Ó, hogy átkoztam én azokat a pudvás, kátyús magyar utakat. A polgármesterné jönne egyszer szülni ilyen utakon, másnap garantálom, mindenhol aszfaltoznának!
   Remegett a lábam a liftben, és bár úgy éreztem mindjárt kipottyan, de mégis féltem, hogy megint vaklárma lesz. De nem az lett.