Változnak az idők

Furcsa az élet. Az egyik pillanatban még egymagadban éled az ifjú házasok önfeledt életét. Majd egy sorsdöntő pillanat után már, bár még talán nem is sejted, egyszer csak fejlődésnek indul benned valaki. Aztán megszokod, hogy ketten vagy és akkorára nőttél, mint egy földgömb. Még sürögsz, forogsz, találkozol a barátnőiddel és másnap csiribú-csiribá ott fekszel a frissen vetett, fehér kórházi ágyon karodban az újszülött gyermekeddel.


Később, évek múlva, ha látsz egy újszülöttet, könnybe lábad a szemed, de nem is annyira ez emlékezéstől, mint inkább attól a felfoghatatlan változástól, amin a kislányod, ez az immáron copfos, ugrándozós rosszcsont keresztülment. Ott voltál, de egyszerűen nem hiszed el, hogy ő is egy ilyen vöröses kis béka volt hajdanán.

Kekszmorzsák

A kislányom 8 hónapos.

Sötét éjszaka van, aléltan, görnyedve borulok a kiságy szélére, tenyeremet a baba hátán tartom, a felső deszka élesen fúródik a karomba. Csak csendes szuszogás hallatszik. A párnán homályosan rajzolódnak ki a kislányom arcának körvonalai. Próbálom kivenni, csukva van-e a szeme. Talán igen... Már elszámoltam magamban 150-ig mióta utoljára felsírt. Lassan nagyon lassan, mint a lehelet, felemelem a kezem. Lajhármozdulatokkal vigyázva, nehogy felkavarjam a levegőt, visszafekszem. Az ágy halkan reccsen, sóhajt alattam. Feszülten figyelek. Minden idegszálam ugrásra kész. Várok. Csend. Végre elernyednek a tagjaim és lecsukom fáradt pilláimat. Ebben a pillanatban halk nyöszörgés, sírás hallatszik bal felől és a kislányom már ül a kiságyban.

Több hasonló menet után végül feladtam, mert nem lehet ezt bírni. És megszoptattam.
Úgy tett, mint aki vérig van sértve, de azért jól megtömte a bendőjét. Teli pocakkal egyből könnyebben ment az alvás.
Most itt fekszem az ágyon, egy óra huzavona után, hulla fáradtan, hajnali fél ötkor és nyitva van a szemem és kattog az agyam és korog a hasam. Persze a szoptatástól könnyen megéhezik az ember. A konyhába botorkálok. Szememet szúrja a lámpa fénye. Dideregve kutatok a fiókban valami csokis keksz maradék után.
Teljes kudarc, teljes megsemmisülés.

Segítség felnőnek!

A kislányom fél éves

Miért van az, hogy nem szeretnénk, hogy a gyerekeink felnőjenek? Vágyunk rá, hogy örökre ilyen parányiak, ilyen ártatlanok, ilyen tündériek legyenek. De azt is szeretnénk, hogy szépen fejlődjön, hogy sokat tanuljon. Dehogy akarjuk, hogy visszamaradott legyen. Örülünk és drukkolunk, amikor a mászással próbálkozik, dagad a mellünk, amikor a közértben a "mama" szót próbálgatja. De amikor este lefektetjük a kiságyba, ott az ágy mellett állva könnybe lábad a szemünk, hogy ez a buksi fejű, c alakú csomag egyszer felnő. Ezért minden egyes fejlődési lépcsőfoknál, amit elhagy a nagy öröm mellett, valahogy benne van az elmúlás, a változás mélységes szomorúsága. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk, szülők vagyunk és esendők.

Szundi

A kislányom 4 hónapos.

Itt piheg mellettem és illatozik. Picit közelebb bújok, épp össze nem nyomom. Pelyhes, puha hajszálai az arcomat csiklandozzák. Mámorító ez a babaillat. Jaj, de selymes, jaj, de pici. Sóhajt egyet, nyújtózkodik és szuszog tovább. A lábacskái alá teszem a kezem és bújok. Itt kucorgok az ágy szélén, majd le esek, de mit se bánom. Mert boldog vagyok. Itt van ő és itt vagyok én és itt szundítunk együtt a világ közepén.

Imádok vele aludni. Ez az, amit a "Suttogó" soha nem fog megérteni.

Súlytalanság

A kislányom 3 hónapos.

Olyan céltalannak érzem az életem, olyan értelmetlennek. Pedig tudom, hogy soha nem volt még ennyire értelmes. Hisz édesanya vagyok! Mégis a társadalomból kitaszítottnak érzem magam, felesleges, átlátszó, nem létező személynek. Azt hiszem kicsit magányos vagyok. A férjem, a barátnőim mind dolgoznak és túl elfoglaltak, hogy itt kilincseljenek és tolakodjanak, ki fér előbb a babához. Pedig itt minden nap csodák történnek és nincs kivel megosztanom. Egészen súlytalannak és kedvetlennek érzem magam. Ami tragédia, hisz itt van mellettem ez a kis tündér. Mi tévő legyek? 

Három hónap

A kislányom 3 hónapos.

Három hónap!
Máskor semminek tűnik ez az idő. Épp csak egy nyári szünet, ami huss, elröppen. Rövidebb, mint egy egyetemi félév, rövidebb, mint a jegyességünk, mint a terhességem. De arra éppen elég, hogy egy újszülöttből egérkéből dundi kisbaba legyen és a csetlő botló szülőtanoncokból édesanya és édesapa. Már megszoktuk az új helyzetet, belerázódtunk, már ismerjük egymást. Már boldog nosztalgiával gondolunk vissza a február végi eseményekre és az egész kismamaságomra. Felidézem milyen volt, amikor megtudtuk, hogy úton van, a hosszú hónapokat, amik reményteli várakozással teltek el. A szülés meghitt pillanatait, az első sétát, az első mosolyt... Milyen szép is volt, milyen felhőtlenül boldog időszak! De hát ez nem is igaz, hisz aggódós volt és küzdelmes. Tényleg hogy megszépülnek az emlékek.

Most tudtam csak meg, miért is voltam olyan boldog kismama, mert most látom csak igazán, színről színre, amit akkor még csak sejtettem, amiben csak vakon hittem, hogy életem legnagyobb csodájára várok. És ez a csoda most minden nap rám mosolyog!

Ne sírj!

Kislányom 3 hónapos.

Fölemelem és magamhoz szorítom.
- Ne sírj, pici bogaram! - sugdosom a fülébe.
Karjával a vállamba kapaszkodik, kétségbeesetten markolássza a hátam. Buksi feje az arcomhoz simul. Ó, milyen illatos a kis pelyhes haja, milyen selymes, sima a bőre. Kicsi teste megfeszül, a lábával rúgkapál és a dobhártyám szaggatja. Tyú, hogy cifrázza! Gurguláz a sírás, fel az egekig, le a pokol fenekére, sikít és hörög. Én ölelem, szorítom, csitítom.
- Cssst, cssst, kicsi szentem. Mondd mi a baj?  Mi tegyek? Ó, bárcsak tudnám, megtenném! De, hidd el, el fog múlni. Tudom!
Már csak hüppög és liheg. Csak egy könnycsepp a szeme sarkában. Csak egy sóhaj. Szegény babám!
- Elmúlt picinyem? - végül ezt kérdezem és ölelem, ölelem.